Viaszbaba - SzínészNŐt szerettem

Az ország vezető, több állami díjjal kitüntetett színésznőjének, és egy fiatal, főiskolás lánynak a nyolc éven át tartó élettársi kapcsolata a társadalom, és a színházi érdek-kapcsolatok szövevényében...A könyv hamarosan a boltokban!

XII. " Hat évig éltem bántalmazó, romboló kapcsolatban... "

2017 május 23, kedd

 

A Színésznővel való együttélésem teljes feladással járt. Nem bírta elviselni, ha nem Ő állt a középpontban, és azonnal zsigereiben érezte, ha a szokottnál kevesebb figyelmet kapott; ilyenkor rombolt, pusztított, és kíméletlenül vágott tőrt a hátamba – megoldásként pedig új álarcot húzott vastagon maszkolt arcára.

 

Fiatalságom, szakmai hozzáértésem és szépségem minden előnyét a Színésznő boldogulására használtam; ahelyett, hogy magamnak jártam volna ki az utat, a párom érdekében éltem a lehetőségekkel, mert hittem benne, hogy ha Neki jó, akkor majd nekem is az lesz, és az életünk a levegőben lengedező szélsőségek és szeszélyek nélkül haladhat az útján. Mindig előtérbe helyeztem a Színésznő akaratát, aki áldozat-arcát magára öltve az elvárás és a hála határán lavírozva minden pillanatot felhasznált; ravasz módon élte fel az én életemet, miközben testileg és lelkileg is porrá zúzta mindazt, aki én voltam.

 

Hat évig éltem romboló, bántalmazó, kihasználó kapcsolatban; kellék voltam csupán ahhoz a szerephez, amit korábbi, kudarcra ítélt karaktereire sminkelt rá.

 

A színházban nem féltett elveszíteni, ott tudta, hogy minden és mindenki Őt szolgálja, tabu volt bárkinek is hozzám szólni, azonban a való életben tíz körömmel kapaszkodott belém, és minden levegőt elszívott előlem. Állandósult féltékenységi drámák zajlottak, ha pedig távozni kívántam a színről, máris kezdődött a lelki zsarolás, hogy miattam öli meg magát, és miattam megy tönkre a karrierje. Láthatatlan láncot font közénk, amit bármikor szerettem volna elszakítani, még vastagabbra hegesztett. Őrületes idegállapotokba került, mikor veszni érzett, majd teljesen megsemmisülve napokig nem is létezett. Hogyan kezelhetné egy civil, átlagos ember a művészség ily’ szélsőséges mivoltát? Naiv, lányos hitem és szeretetem a legnehezebb helyzetekben is kezet nyújtott felé, hogy aztán belém kapaszkodva újra talpra állhasson – a saját sebeimet a fürdőszoba kegyetlen magányában egyenként, már-már profi módon takargattam el, hogy a főiskolán a társaim ne lássák, hogy a tökéletes királylány valójában egy ütött-kopott roncs.

 

 

A Színésznő nem éli a saját életét, mert nincs Neki; minden pillanatban valamelyik szerepének hozadékát játssza, a szerep szövegeiből idéz, és úgy viselkedik, ahogy azt már korábban kitanulta a szerep megformálása közben a színpadon. A magánéletben a nekem játszott nő is egy szerep volt, talán legközelebb a valódi énjéhez, de igen távol attól, hogy ez a „valódi én” le is lepleződhessen.

XI. Botrány & állami díj

2017 május 18, csütörtök

... Pár héttel korábban azonban legnagyobb meglepetésünkre, az anyaszínház által mellőzött Színésznő állami elismerést kapott. A Sors iróniája, hogy engem hívtak fel telefonon az állami intézménytől, hogy a jó hírt elmondják ( olykor megdöbbentem, hogy kerül ki a telefonszámom teljesen abszurd módon Őt kereső, befolyásos személyekhez…). Önfeledt boldogságunk ellenére tudtuk a csavart, hogy miért éppen akkor és ki által került ez a díj a Színésznőhöz, de a kulcsot a megoldáshoz megőriztük; így csendesen, az anyaszínház hiénái előtt is titokban tartva örültünk, és kezdtük el hinni, hogy ebben lesz majd a jövő. Díjat kapni manapság elég nehéz politikai kapcsolatok vagy érdekek nélkül, s a Színésznő esetében sem volt ez másképp. A díjátadóra ketten mentünk, Ő gyönyörű volt és elégedett, én pedig büszke, mert bíztam benne, hogy a lassan egy éve tartó szürkeségből ez a díj majd kirántja, és reményt, erőt ad Neki, hogy kimozduljon a komfortzónájából, és a biztonságos társulati léte mellett új kihívásokkal is szembe merjen nézni.


Hatalmas botrány lett az egészből. Az anyaszínház - bár kérdezés nélkül átvette a fényképeinket és a szövegeinket a díj kommunikációjához - gratuláció helyett szó szerint zaklatni kezdte a Színésznőt, aki odáig jutott, hogy a díjátadó estéjén már zokogva ült mellettem a sarki étteremben, elbújva a világ, és a csodálatos „barátok”, kollégák elől. Megdöbbenve tapasztaltam, milyen irigy és aljas ez a közösség, és hogy tudnak pillanatok alatt egy fennkölt pillanatot, egy saját jogon szerzett érdemet elpusztítani, és odáig juttatni valakit, hogy szégyellje, amit kapott. Miközben a távoli ismerősök a Színésznő szavakban kifejezhetetlen öröméről értesültek, addig a közeliek mindent megtettek, hogy tönkretegyék és elvegyék a büszkeség és hit érzését a Színésznőtől. Ami viszont érdekes, hogy nem a vezetőségi kaszt járt élen ez ügyben, hanem a művészkaszt, a „barátok” – zászlóvivőként a már korábban említett, magát civil partnerként inkább vezetőségi kaszthoz soroló kispados úriemberrel. Az anyaszínház felhasználta a hirtelen jött népszerűségét a Színésznőnek, s a vezetőség annyira rettegett a titkos politikai kapcsolatainktól, hogy következő tavaszra egy, a Színésznőre épülő előadást tűztek premierre, minden fórumon hangoztatva, hogy ez csak és kizárólag a Színésznő miatt kerül bemutatásra, és a szerepet magának a Színésznőnek írták. Nem volt nagy erőfeszítés megírni egy semmitmondó karaktert, de elmondhatták, hogy ők bizony megbecsülik az állam által elismert Művésznőjüket, ha már darabot állítanak színpadra a kedvéért… ( akit éppen nyugdíjba készültek küldeni, hogy ne legyen vele több gond )


 

A díj kizárólag hátrányokkal járt, ha őszinték akarunk lenni. Anyagi jutalmat nem foglalt magában, viszont a Színésznőt körüllengték a bizalmatlan, irigy és számító emberek, akik annak előtte is ott voltak, de legalább nem a Színésznővel foglalkoztak. A díj átvételétől kezdve új szerep kezdődött, s mivel nekem munkába kellett mennem, áldozatként kicsúszni látszottam a ragadozó karmai közül - a figyelem hiányát pedig a Színésznő nem tudta elviselni.

X. Túlontúl gyönyörű

2017 május 16, kedd

 

 

A Színésznő nem csak a színpadon alkotott csodálatos dolgokat; elképesztő tehetsége volt a művészet bármely területén. Ha a lelkét gyengébb pillanatában találta az Élet, maradandó képek, írások, saját készítésű tárgyak születtek - persze később, egy erősebb pillanatában ezeket nem érezte elég jónak, és elpusztította. Mindig született valami különleges, ami aztán a saját önbizalomhiányának áldozata lett - amit viszont menteni tudtam, azt mentettem.

 

A számtalan szerelmes vers közül a legszebbet életének egy olyan momentumában írta, mikor komolyan veszni érzett engem. Ősz volt, az eső áztatta levelek szomorú, fáradt hangulatot kölcsönöztek a késő esti belváros szürkeségének, nyüzsgés helyett kihaltság volt az utcákon, mintha a világ is siratta volna, hogy mi megint mások bábjává váltunk, és nem tudtuk elvágni a drótot, amin játszottak velünk. A színházból ballagtam hazafelé, és átgondolva lehetetlen helyzetünket, reggel ismét döntést hoztam; megmondtam a Színésznőnek, hogy nem tudok mellékszereplő lenni, inkább fejezzük be. Hiába panaszkodott a körülményeire, a muszáj-eseményekre, amiken részt kell vennie, a félelemre, hogy ha nem teszi, bántani fogják - én újra szabad szerettem volna lenni, nem az Ő kalitkájában vergődni tovább, úgyhogy elkezdtem összepakolni a közös otthonunkban a dolgaimat.

 

Este mindketten dolgoztunk, Ő hamarabb ment el otthonról, mert előadása volt, én pedig az utolsó simításokat végeztem költözésem fájdalmas színjátékában. Nem sokkal később a színház portáján egy nevemre leadott boríték várt, benne tépett, kockás cetli, s rajta gyöngybetűkkel az a vers, ami túlontúl gyönyörű volt ahhoz, hogy válasz nélkül maradjon...

 

 

Túlontúl gyönyörű


Túlontúl gyönyörű az arc, amibe nézek,

Túlontúl gyönyörű érzés, miben élek.

Túlontúl szépséges haja hosszú fürtje,

S annál is gyönyörűbb szeme holdszín tükre.

Oly' más mosolya, mint akárki másnak,

Isten, ó mondd, ki is tarthat hibásnak,

Ha Őt vágyom látni,

s meg merem kívánni

Édes ölelését?

Hallom a lépését.

Már nyitja a kaput, felrúgom a tabut,

Ne tiltsanak Tőled!


 

( a Színésznő )

IX. A Színésznő szerelme

2017 május 11, csütörtök

A Színésznőnek eszébe sem jutott, mit hagyott hátra. Az első naptól kezdve az újra koncentrált, felszabadult és elkezdett élni végre úgy, ahogy Ő szeretett volna. A lakás az Övé volt, én ingáztam az elején, de egyre több ruhám, tárgyam ragadt ott, és pár hét elteltével már egyértelműen együtt laktunk. A költözés napjától kezdve nem akadt éj, amit külön töltöttünk volna, ez egy teljes egymásba feledkezéses, realitáson túli létállapot volt. Minden percet együtt töltöttünk, az életünket a színházhoz és az iskolámhoz igazítva kizárólag magunknak éltük, és mint kisgyerekek, minden egyes napban találtunk valami újat, valami csodát.


A Színésznő szerette bennem, hogy szerettem és tiszteltem a színházat. Gond nélkül fogadtam el, hogy a színház minden esetben fontosabb lesz nálam, és mindig is sokkal mélyebb érzéseket fog Őbelőle kiváltani, mint én valaha – ez Vele járt. A színházára nem lehettem féltékeny, sokkal inkább érdekelt és ösztönzött a rejtélyes „miért”, amit éveken át kutattam, hogy bizonyossággal állíthassak dolgokat, amik ebben az írásban megfogalmazódnak. A művész párkapcsolata ezen áll vagy bukik; a másik fél művészethez való hozzáállásán. Egy civil ember képtelen ezt a fontossági sorrendet tolerálni, képtelen a legnehezebb, legridegebb időkben is a kezét nyújtani, és sikerre vinni olyan helyzeteket, amikből profit számára nemhogy nincsen, de annyi sérülést szed össze a folyamat során, hogy önmagának is újra fel kell épülnie.


Ha premier előtti próbaidőszak volt ( átéltem jó néhányat ), akkor hónapokra elvesztettem a barátomat, a társamat, a páromat, és egy személyben fenntartottam két ember kapcsolatát, háztartását, érzelmi életét és körülményeit. Pokolian nehéz és fárasztó, olykor teljes feladásra késztető időszakok ezek, mert ha a tettek a helyükön is vannak, érzelmileg nehéz megemészteni, hogy mikor hazajön, nem átölel és megköszöni, hogy vacsorát főztél Neki, hanem elvonul szöveget tanulni, és éjszakákon át hallgatod a darab szövegét, hogy pár nap múlva már szövegkönyv nélkül, mosolyogva összemondhasd vele a részeket, amiket tudnia kell. A premier napján egész biztos, hogy én jobban tudtam a teljes szövegkönyvet, mint bárki a színpadon. Ha ilyenkor lázadsz, akkor „nem működik”, és mehetsz. Nem számítasz, nem létezel, csak Ő, a színház, és az előadás – annak minden apró részlete. A Színésznő, akit én szerettem, az átlagnál még lelkiismeretesebb volt, az a fajta, akinek napi 20 óra nem volt elég az előadásra való készülésre, és minden örömről lemondott az életének azon szakaszában, amikor feladata volt a színházban. A premier előtti napok csak évek múlva tudtak olyan nyugodtak és kiegyensúlyozottak lenni, amilyennek Ő elvárta volna – az elején nem értettem, hogy miért olyan nagy kérés egy simogatás vagy egy csók elalvás előtt, de idővel megszoktam, hogy láthatatlan maradok, míg Ő a fülében a fülhallgatóval, a szövegét hallgatva alszik el…


Premier után viszont jött a nagy üresség, a depressziós-korszak. Mind közül ezek voltak a legsötétebb, legproblémásabb időszakok, amiket érzelmileg kiüresedve, elfáradva valahogy a szakítás közelébe reptettünk minduntalan. Ő a bemutatója után feladat nélkül maradtnak érezte magát, így elszállt az ereje, a lelkesedése, az életkedve, én meg pont a szabadságot láttam a nagy teher letétele után, hogy nem kell mindent egyedül csinálnom, és visszakapom azt, akit szeretek; nem így volt. Sohasem. A színház ilyenkor rúgott még egyet belénk, Őt romlásba taszította, engem pedig kétségbeesésbe. Képes volt hetekig feküdni mozdulatlanul, tévét nézni, aludni, enni, az alkohol bódultságába fulladni. A lábát ki sem tette a lakásból, és borzasztóan szomorú, magányos és elhanyagolt lett napokon belül. Mint egy kisgyereknek, úgy kellett könyörögni, hogy fürödjön meg, vagy jöjjön el velem bárhova – komoly drámák zajlottak le egy-egy ilyen kérés közben, és tehetetlen voltam. Nem tudtam annyira fontos lenni, hogy tegyen értem egy lépést, hogy erőt vegyen magán, hogy megpróbáljon visszatérni hozzám a Nagy Szerelme, a színház után, és szeressen egy kicsikét engem is… A szélsőségek másik oldala ez a mély nyomor volt, ahonnan mindig úgy éreztem, többet nem áll fel. Aztán jött egy előadás, egy próba, egy fellépés, és a főnix pillanatok alatt újjászületett.


 

A Színésznő élete, mindennapjai függetlenek voltak a szerelem érzésétől. Természetesnek vette, hogy én szeretem Őt, hogy ott vagyok körülötte, hogy együtt él velem és vannak gyönyörű percek, de a kezdetektől úgy éreztem, hogy ez másodlagos. Az összeköltözésünk után kezdtek nagyító alá kerülni azok a problémák, amik előtte elnyomva léteztek, kihasználva az együtt töltött percek örömét.


Rafinéria és ravaszság ütötte fel a fejét, ami megbillentette naiv hitemet, hogy jó embert szeretek.


Egyre inkább kirajzolódott egy csalódott, szerepébe csúnyán belebukott anya képe, akinek árnyalakjával napi szinten küzdöttünk, eredménytelenül. Olykor erősebben, olykor gyengébben, de bele volt betegedve, hogy ez a szerep nem hoz tapsot, és a mindennapokban az ellene nevelt, Vele szinte semmilyen kapcsolatot fent nem tartó gyereke állandóan szembesítette azzal, milyen hibákat vétett, és mennyire képtelen ezeket helyrehozni. Szánalmas próbálkozásai és pótcselekvései egy idő után engem kezdtek frusztrálni, ráadásul a patkányként való távozása bosszúra késztette a férjét, ami a válóper Színésznő általi beadása után felmérhetetlen károkat okozott a Színésznő karrierjében és a mi szerelmünkben.

 

ViaszBaba - SzínészNŐt szerettem

2017 május 7, vasárnap

 

Krencsey Hella


ViaszBaba - SzínészNŐt szerettem


 

A Színésznő az ország egyik ismert, budapesti művésznője. A lány főiskolai hallgató, céltudatos, fiatal és gyönyörű. Kettejük sorsa a belvárosi színház falai között bontakozik ki; a kezdeti barátságból szerelem lesz, majd nyolc éven át tartó, szélsőséges és izgalmakkal teli kapcsolat, mely a színházi háttér es érdekkapcsolatok szövevényében, valamint a társadalom figyelő tekintete előtt zajlik, és igazi unikumnak számít a meghasonlott művészvilágban.


Létezhet ilyen mindent elsöprő szerelem, és ha igen, hogyan működik? Milyen ember valójában A Színésznő, és hogyan lehet a „színészi én”-t meghatározni? Milyen egy igazi, mai, pesti színház zárt, belső világa? Kik és hogyan mozgatják a szálakat, hogyan születnek a nagy döntések? Mi a kirakat és mi maga a produktum? Mi a szerepe a nézőnek ebben az egészben? Mi az, ami a függöny mögött zajlik? – és mindezt hogyan lehet a valósággal összeegyeztetni?


 

Nyolc évig voltam főszereplő ebben a történetben. Igaz történet - igazi dráma a színpadon és az életben egyaránt, katartikus fináléval.



krencseyhella@gmail.com

I. Nyitány - függöny fel! ( részletek )

2017 május 7, vasárnap

„Immár aligha változom meg:

minden vonásom végleges.

Mi eddig eszmém és mámorom lett,

eztán sorsom törvénye lesz.”

Garai Gábor

 

Színészeink a szerepük által életre keltett alakok, a helyszín díszlet, a történet szövegkönyv. A valóság random játék a szavak mögött, színpadkép csupán.

 

( NYITÁNY )

 

Kopott, poros, világot jelentő deszkákon állok; meghurcolt, fáradt árnyéklány vagyok a színpadon. Hosszú hajam mögé rejtve könnyes arcomat szeretnék elhúzódni a fényből; méltó volt a partner, de méltatlan az előadás.


 

A színház valami egészen megfoghatatlan része a földi valónak. Olyan, mint gyerekkorunkban a mesék; sejtjük, hogy fikció, mégis rettenetesen, minden bennünk rejlő igazsággal hinni akarunk benne, és ez a hit sok mindenen átsegít – vagy éppen olyan akadályokat gördít elénk, amiknek miértjét csak sokkal később értjük meg. Minden szakma zárt világ, de az igazi misztikum még mindig a függöny mögötti létezést lengi be; a felnőttek meséje ugyanis a függöny mögé szorul, és ha a színház pár órára vissza tudja adni nekünk naiv gyermekhitünket, bátran hagyjuk, és elvarázsolódunk. A színház nem veszít népszerűségéből, hiába hódít teret a film, ami olcsó és megközelíthető mese, mégsem tudja megfojtani a tisztaságot, az élet-szagot, az emberséget, ami a színpad-közeli létezés igézetében rejlik. Hinni szeretnénk a színház valóságában.


...



A Színésznő nem tudja, mit jelent szerepelni. Fogalma sincs, mert nem szerepel. Mondja, teszi, gondolja és megmutatja – nincs tudatában annak, hogy ezek a tulajdonságok nem az övéi. Mindegy, hogy Júlia, Iluska vagy akár maga a Vasorrú bába, tudatosság nélkül eggyé válik a Színésznővel a „szerep”, és elindul a folyamat. Nincs valódi személyiség a Színésznő mögött, azt játssza színpadon és az életben is egyaránt, ami éppen érdekét kívánja. Nincs átlagosság, nincs szerepből való kiesés – csupán áttérés -, és nincs ember sem. Zavar van, kétségbeesés és bizonytalanság. A Színésznő az életben szétesik, mert nem tudja, kicsoda valójában. A Művészbejáró ajtaján kilépve rázuhan a sötét, ijesztő, nem igazi világ, amiben nem hisz és nem is akar, és olyan dolgokat várnak el ott tőle, amiket képtelen teljesíteni, kudarcai elől pedig visszamenekül szerepének magjába, a szövegébe, a szemvakító fényekbe, és megnyugszik. Nem tud a színpadon kívül szeretni, dönteni, gondolkodni, társsá, anyává válni, nem tud még bevásárolni sem, mert szétesik. Az átlagember bemegy a színházba, hogy pár óra múlva zaklatottan, darabjaira hullva jöjjön ki – a Színésznő kijön a világba, hogy pár óra múlva zaklatottan, darabjaira hullva bemehessen a színházba.


Színésznőt szeretni és Színésznővel élni nem normális dolog. Átlagember számára nem feldolgozható és nem is elmondható, lelket pusztító önfeláldozás. Húszévesen beleszeretni a Színésznőbe, nyolc évig Vele élni, közben pedig végignézni saját haláltusámat, gyerekkori hitem és meséim porrá zúzását, valamint mellékágon látni mindazt, amiért ez a színházasdi oly’ erősen tartja misztériumát, miközben bármely szakmánál undorítóbb – ez az igazi valóság - a színész számára pedig csupán hamis képzelgés, amit át sem él. Játssza a szerepet, amit kap. Ugyanez vonatkozik a magánéletére; játssza a szerepet, amit megfelelőnek gondol a párkapcsolat őt illető részéről, ami számára nyugodt és kényelmes, aztán vagy jó, vagy ha nincs taps és probléma merül fel, azonnal mehet a mellette álló, szívét-lelkét-szerelmét kitáró civil, aki értetlenül áll minden szélsőséggel szemben, amivel találkozik a kapcsolat folyamán. Végletes szerelem a színészé, olyan, hogy vagy felperzsel és nem is érted, hogy lehetsz ilyen szerencsés, vagy a hetedik mennyországból hajít le, és nem nézi meg, veszel-e még levegőt, mutatsz-e még életjelet, sőt, ha odalent van dolga, még rúg beléd egyet, miközben elsétál melletted, mert fél, hogy talán a zuhanást túlélted – „Mint lámpa, ha lecsavarom, / Ne élj, mikor nem akarom.” ( Szabó Lőrinc : Semmiért egészen )


....

 

 

A helyszín nem egy átlagos ház átlagos lakása, hanem Budapest egyik legnagyobb színháza, ami a piszkos, megcsúfolt környezetéből Dívaként magasodik az ég felé, hogy valami különlegességre, valami csodára hívja fel a figyelmet.


Azon a februári napon első alkalommal mentem dolgozni. Mindig kettesével voltunk beosztva egy adott részén a színháznak, az én pár-kollégám pedig a legidősebb néni lett, aki – hogy könnyen megszabaduljon tőlem -, előadás kezdete után pár perccel már be is ültetett a lépcsőre, hogy nézzem inkább a darabot, semmint beszélgetnie kelljen velem. Hihetetlen lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy én dolgozom, miközben színházi előadást nézek ( ez koránt sincs így, nagy-nagy tévhit! ), de a második felvonás alatt elkéredzkedtem pár percre az öltözőbe, és rám nem jellemző módon eltévedtem. Nagyjából megvolt, hova megyek, de az öltözők több irányban, az épület több emeletén voltak, és minden ugyanolyannak tűnt, ráadásul senkit nem ismertem, bár ilyenkor nem is sokan mászkálnak a hátsó folyosókon. Zavaromban a színpad széléig jutottam, ahol éppen kipenderült a Színésznő, akinek jelenetszünete volt, hisz míg a színpadon szó szerint állt a bál, Ő az ügyelőpultból nézte, mikor léphet újra színpadra. Meghatározó pillanat volt ez az életemben, mert a Színésznő hatalmas álarcot viselt (lévén ez egy álarcosbál), monumentális, színes ruhában volt, és körbelengte valami különös illat, hangulat, feszültség, ami sokkos állapotba hozott, és nem mozdultam a lépcsőről - csak néztem. Tele volt energiával, szikrázott körülötte a levegő, mégis iszonyú egyedül és mozdulatlanul álldogált, de így is elérte, hogy nem bírtam megfordulni. Még lehetetlenebb helyzet volt, mikor észrevett és rám mosolygott, barna szeme megvillant az álarc alatt, de az arcát nem láttam, csak a kedvességét éreztem, és a saját különlegességemet, hogy velem, a halandó senkivel ez a nő szóba áll… Köszönt, és várt valami hasonlóra. Mondtam Neki mondatcafatokat az eltévedésről, meg magyaráztam, hogy kerültem ide, de nem emlékszem másra, csak a szemének gyönyörűségére, ami az álarc mögül azonnal elvarázsolt…


A Színésznő számára ez az este csak egy volt a sok közül. Ő mindenkivel ugyanúgy viselkedett, mindig kedves, udvarias, megdöbbentően közvetlen volt, és sosem látta meg az embert a „rajongó” mögött; mindenki rajongó volt, aki csak a közelébe ment – így kezelte az embereket. Hihetetlen képessége volt arra, hogy levegye a legfurább embereket is a lábukról, mindezt a felelősség legcsekélyebb súlya nélkül, mert nem érezte, ha megbántott valakit, se azt sem, ha túl közel engedte Magához. Minden mosoly, szemvillanás, hanghordozás a szerep hozadéka volt, azé a szerepé, amit akkor és ott játszott, és amiben a legjobb akart lenni. Számtalanszor a színpadi szövegeit mondta az élet legkülönfélébb helyzeteiben. Kiválónak érezte magát, ha dicséretet, elismerést, önbizalmat kapott, vagy egyszerűen csak érezte a hatalmát a szemben álló halandón. De sokszor érezte ezt! Az életünk során százakat láttam, akik a gyönyörtől, hogy Ő szóba áll velük, szinte a lábai elé omlottak – milyen hatalom a színpad, az ismertség, a különbözőség az átlagtól! Senki sem tudta, hogy a rajongott Istennő a sarki vegyesboltban hisztériás rohamot kap, mert fogalma sincs, miért is ment oda be, és egy doboz tej megvásárlása olykor a legkeményebb kihívásnál is több számára. Senki sem tudta, milyen aljas és gonosz, ha az Élettel kerül szembe, és mennyire nincs valóságos személyisége – szerepei nem teszik lehetővé, hogy legyen olyan, hogy „önmaga”. Nem is próbálta magát szembesíteni önnön valójával - túl nagy csalódás lett volna.


…. Tudattalan lelkemben mégis káprázatot hagyott a Színésznő. Volt valami megfoghatatlan a helyzetben és a körülményekben, ami kíváncsivá, esendővé tett, és ami sokszor életidegen pillanatokat hozott az addig kiszámítható, békés világomba. A napi rutinba félrecsúszott gondolatok költöztek, miközben minden normális volt; lelkesedtem a munkámért, beleszaladtam új emberekbe, más színházakba, hódolókkal vettem körbe magam, és közben fél évig egy távoli, köszönős kapcsolatban álltam Vele. Akkor változott minden, mikor a sokirányú munkám során éppen Őróla írtam cikket az egyik helyi lapba, majd mélyinterjút, amire ugyanazzal a mosollyal mondott igent, amilyennel az álarcos estén levett a lábamról.


Hogy mennyire jó színésznő, az az első beszélgetős esténken megmutatkozott. Előadás után felhívott az öltözőjébe, de az interjú néhány perc múlva személyes, lelkizős beszélgetésbe ment át, és szuperlatívuszokban mesélt az életéről, hogy mennyire szép körülötte minden. Csodálatos férje van tíz éve, csodálatos anyának érzi magát egy szem gyermekével szemben, és minden annyira rózsaszín és kerek körülötte, hogy nem győztem csodálkozni, hogy milyen szerencséje van. Hajnalig beszélgettünk - egy szál köntösben volt, ami nem egyszer lecsúszott a válláról -, és bár többször felhatalmaztam, nem akart hazamenni. Élvezte a csevejt, a hangulatot, nevettünk, felgöngyölítettük az életét, a szerepeit, a színházi embereket, mindent. Akkor volt az első igazi élményem a függöny mögötti igazsággal, hogy egy színházi öltöző tényleg burok a Színésznőnek. Ott minden és mindenki őt szolgálja, őt védi, őt szépíti és az ő csodálatára van, ráadásul ott bármit el lehet játszani, mert maga a miliő megbabonázza az átlagembert, és úgyis mindent elhisz, úgyis taps lesz a vége. Még inkább, mint a nézőtéren.


Megkérdeztem, hogy boldog-e. Nem válaszolt. Teljesen kizökkentette a szerepéből ez a kérdés, nem várta, hogy a nyilvánvalót megkérdőjelezem. Elkezdte tépkedni a körmét, az ajkába harapott, amit addig nem csinált, és bugyuta közhelyeket fogalmazott meg a boldogságról. Egyetlen pillanat volt az egész, hogy láthattam embert a Színésznő mögött, aki azonban gyorsan visszabújt a csigaházába, és széles mosollyal újra Színésznőbe burkolta magát.


3.


A cikk megjelenése után egyik késő este smst kaptam Tőle, hogy elolvasta az írást, remek lett. Annyira meglepett ez a kezdeményezés, hogy kiderítette a telefonszámomat, elolvasta a cikket, írt nekem, hogy alig tértem magamhoz… Még akkor is élt bennem a színésznőség adta misztikum, és hihetetlennek tűnt, hogy Ő tehet ilyen átlagos dolgokat. Megtisztelve éreztem magam, pedig emberi kivagyisága azonnal megmutatkozott; attól kezdve akár munka, akár személyes ügyben kerestem, soha nem válaszolt smsekre, nem hívott vissza, és legtöbbször fel se vette a telefont. Megközelíthetetlenségével félelmét palástolta, s ugyanolyan jelentéktelen senkinek tartott, mint bárki mást, csupán egy üzenet erejéig gyakorolt kegyet irányomba, amiért csodálatosnak mutattam be Őt a közönség előtt - ez volt a viszonzás, ezzel kellett beérnem. Minden így működött. Az utcán többnyire megismert, ha szembe jött velem, de fogalma sem volt igazából, hogy ki vagyok. Mosolygott, beszélt az időjárásról, a próbájáról, valami pletykáról, amit épp most hallott, még azt is elmesélte, milyen csúnyán bánt Vele reggel a férje, de többször volt olyan érzésem, hogy a nevemre sem emlékszik. A Színésznő ilyen. Mindent elhiszünk Neki, miközben az időjárás elemzése során kétségbeesetten próbálja felidézni, hogy kik is vagyunk, és honnan ismer minket… Ha a színházból, akkor talán rájön idővel, ha nem onnan, akkor soha nem fejti meg a talányt, ennek ellenére mi biztosak vagyunk benne, hogy mennyire örült nekünk. Csodálatos képesség; rengeteg mini előadást végignéztem, és kellemesen szórakoztam, mikor a fél órás csevegés utáni „ki volt ez?” kérdésemre „fogalmam sincs” volt a válasz.


A Színésznőnek nincsenek érzései a külvilágban. Semmilyenek. Nem tud boldog vagy szomorú lenni, nem is tud különbséget tenni. Nincs határ jó és rossz között, se fekete és fehér között, egyáltalán, határok sincsenek, létezés sincs. Nem tudja, mi a szerelem, a hiány, a fájdalom, az öröm. Nem érti, nem tudja meghatározni Magát ezek között, így inkább egy létközi állapotban lebeg, és a színpadon tér csak magához. Minden homályos, elmosódott és pillanatnyi. A Színésznő úgy szerelmes a színpadon, hogy a valóságban nem tudja, milyen a szerelem. Mindent mondanak neki, és Ő úgy érez, ahogy kérik. Nem mer olyan mélyre ásni Önmagában, hogy a valóság felhozzon esetleg ismeretlen élményeket, amikkel meg kell birkózni. Neki ez sok, zavaros, és kényelmetlen, és retteg, hogy a színpadi énjét esetleg rossz irányba befolyásolná. A Színésznőnek feladatai vannak, amiknek ha megfelel, akkor nyugodt periódusban él, ha viszont nem felel meg, akkor eljön a világvége, bezárkózik és sajnálja Magát. Egyetlen feloldó eszköz a színpad. Minden örömöt és fájdalmat feledtet, igény szerint. A Színésznő életében van a depressziós ( önsajnálós ) - időszak és van a színpad, a mindennapok érzéketlen hibernáltságban telnek.


….Fél év suhant tova, s mi már egy belvárosi teázóban ültünk, karácsony előtt pár nappal. Jó hangulatban voltunk, s úgy tűnt ott, a szűk, kandalló melletti kis asztalkánál, a zúzmarás ablaknak fényesebb oldalán eldőlt a Sorsunk. Az írók szeretik átugrani a lényegi részt, a „hogyan?”-t, de én ezt nem szeretném, mert éppen az ilyen apróságokban vannak annak az életérzésnek a finomságai, amiért elmesélem ezt a történetet. A hogyan? az én alázatos hozzáállásom és kíváncsiságom eredménye volt. Alig találkoztunk, mert én nappal tanultam, este dolgoztam, Ő pedig teljesen más ritmusban élt, mert akkoriban idegileg annyira ki volt borulva a férje miatt, hogy egy évig kényszerpihenőre szorult, elment a hangja, kevesebb szerepet játszott, így alig járt be a színházba. Szerencsés esetben az utcán, vagy a művészbüfében összefutottunk, de nem mindig beszéltünk, telefonon meg esélytelen volt Vele kommunikálni. Az interjú után érdekessé vált a lénye az életemben, szerettem volna segíteni rajta, de se mód, se irány nem volt erre. A reménytelenség nyugalmával kísértem a sorsát messziről, és magam is elcsodálkoztam, miért ébresztett bennem ilyen aggódást a személye - pláne mikor belegondoltam, az abszurditása elborzasztott. Ugyanakkor édes mámorban voltam, ha találkoztam Vele; mikor egy-egy színházi eseményen egyszer csak megjelent. Mindig gyönyörű volt és más, különleges, titokzatos, zárt, de egyre inkább feltűntek a kimondatlan fájdalmak a mosolya mögött, és mindez annyira vonzott, hogy nem hagyhattam, hogy rejtély maradjon. Tragédiák sejlettek fel a szépen maszkolt külső alatt, én pedig ki akartam deríteni, hogyan is van az Ő élete, és mi van a csillogás hátterében. Kerestem az igazságot, mert volt valami alig észrevehető hiteltelenség Benne. Hónapok elteltével, és néhány perces beszélgetésekkel később elhívott Magával vásárolni. Ez már nagy kegy volt, decemberben, a karácsonyi rohamban, amit ki nem állhattam, elmentem Vele ruhákat nézni, csavarogni, barátnősködni, és olyan jól sikerült a délutánunk, hogy késő este, a teázóban vettük csak észre, hogy elszaladt a nap.


Ilyenkor minden jön magától, ezt akkor tapasztaltam meg először. Mindennek örül az ember, minden szép és jó, és rohan az idő, pedig megállítanád, örülnél a csodának, ami veled történik. Ez a szerelem legfantasztikusabb szakasza és szerencsés, aki ezt abban a pillanatban fel is ismeri és át is tudja élni.

 

A Színésznő észre sem vette, mibe zuhantunk. Elkezdett tobzódni az érzésben, hogy valaki figyel Rá, hogy valaki viszonzások elvárása nélkül szolgálja Őt. A közönség hálátlan elem, a nagy produktum után tapsban véleményt nyilvánít, de eme pár perces megbecsülés után eltűnik, és másnap a darab a nulláról kezdődik elölről – újabb harc indul az elismerésért. Minden színész belehal az aznap esti előadásába, és nincs az a hódolat, ami ilyenkor elég lenne a színész megnyugtatására, hogy igen, ő jó volt és a halála árán is megérte. A művészek ahhoz vannak szokva, hogy mindent kiadnak, lelkük utolsó leheletéig küzdenek, és utána egy hatalmas, kiüresedett érzésből kell újra felépíteni mindazt, amit előző este már elvettek belőlük. Kegyetlen sok munka és kegyetlen küzdés van emögött. A Színésznő mellettem elkényelmesedett, mert nem kellett semmit adnia, sem tennie azért, hogy figyeljek Rá, kényeztessem, biztonságban legyen és fontosnak érezhesse Magát abban a galád világban is, ami a színházon kívül van. Egyre jobban kapaszkodott belém, és nyílt lapokkal kezdett játszani. Játék volt - minden szó, mozdulat a helyére került, összeállt a története.


Kaptam egy nőt, akit megerőszakoltak, a színházi karrierjével zsaroltak, hozzá kényszerítettek nyolc hónapos terhesen a homoszexuális férjéhez, de jött még a beteg családi háttér, terrorizáló anyuka, elvárások és elnyomások, megszült – de nem kívánt – gyerek, anyasági kudarc, félelmek és kirakatbábuság, fájdalom, magány, betegség, nőiesség totális bukása és öngyilkos hajlamok. Hoppá.


A belvárosi kis teázó átment pszichiátriai rendelőintézetbe, én pedig magam sem hittem, hogy bár sejteni lehetett, hogy baj van, de ekkora… Kétségbeestem a tehetetlenségtől, az Ő helyzetétől, a gondolattól, hogy ennyire boldogtalanul kell élnie egy ilyen csodálatos nőnek, és a félelemtől, hogy ezt a megelőlegezett bizalmat el ne veszítsem. Parádés előadás volt, a néző mély, katartikus állapotba került. Játszotta, ami szerepe volt, ami haloványan keveredett a valósággal, de dramatikusabb volt áldozatként feltüntetni Magát, semmint felvállalni, hogy hibázott. Idegen néző voltam, aki bármit elhitt Neki. A miértek csak úgy repkedtek; miért nem lép tovább, miért nem változtat, miért nem tette eddig, de egyetlen válasz sem érkezett. Mindenki hibás volt, csak Ő nem. Egy életen át kísért a leghiteltelenebb mondat, amit valaha hallottam, és amit akkor mondott először azonnal hazug szerepébe helyezve Önmagát; „Én csak jó akartam lenni.”


....


Folyt. köv.

II. "A kígyó egyik áldozatáról a másikra tekeredik"

2017 május 7, vasárnap

A teázós este után nagyon közel éreztem magamhoz, és minden addig irracionális gondolatom elkezdett saját lábára állni és bízni. Még most is bizarr, hogy bár nem mondtuk ki, de a lelki szövetség révén hinni mertünk egy olyan szerelemben, amit nem sokkal később képesek voltunk életre kelteni. Pár napig nem hallottam Róla ezután, talán, ha karácsony környékén beszaladt hozzám a színházba, de csak az otthoni pokla elől menekült kis szeretetért, megértésért, jó szóért. Elmesélte, hogy Szenteste a szűk körű, családi vacsoránál letépte magáról a ruháját, és meztelenül zokogott a családja ( és tízéves gyereke ) előtt az asztalnál, annyira nem bírta elviselni a hangulatot, amit a férje kreált a piszkálódásaival. Hétvégenként fél napokat is ott töltött mellettem, mert dupla előadáson dolgoztam, és amíg a nézők a darabot nézték, mi a kanapén ülve mindent megbeszélhettünk – Ő panaszkodhatott, én meghallgattam. Állandóan bántotta a családja, és nagyon nehezen viselte. Gyűlölte az otthonát, a gyerekét, a kötelező megjelenéseket, és felbukkanásai nagy részében idegesen, feszülten érkezett, és megnyugodva, mosolyogva távozott. Mindig hozzám szaladt, ha történt valami Vele, és elszívott belőlem minden energiát a megnyugtatására, önbizalmának visszaadására való törekvésem. Izgattak ezek a szélsőségek, és a Színésznő kitűnő alakításai közben észre se vettem, hogy a kígyó egyik áldozatáról a másikra tekeredik, szorítva a nyakamat egyre jobban – a férje már nem szolgált elég táplálékkal számára. Minden jelenése esemény volt, pedig a barátságunk teljesen egyoldalúan működött, aminek kompenzálására és megtartásomra olykor döbbenetes meglepetésekkel állt elő. Volt olyan, mikor nagy értékű ékszert hozott nekem, nem kis feltűnést keltve ezzel a színházban, a kollégák előtt, és igazából én se tudtam hova tenni, hogy mi oka engem drága ajándékokkal elhalmozni.


Aztán ez is kialakult. A Színésznő imád ajándékot adni. Életének minden problémás helyzetét ajándékkal oldja meg, Ő így tudja kifejezni, hogy szeret, vagy azt érzi, hogy megbántott valakit. Kapcsolatunk elejéről bőröndnyi apróságom van, mert ha eltűnt hetekre, vagy szakítottunk, aztán újra előkerült, mindig hitte, hogy egy fülbevaló, egy könyv, egy parfüm elég ahhoz, hogy fátylat borítsunk a történtekre. Nem volt más eszköz a kezében, mert nem érezte, mit és hogyan kéne. Nem tudott kommunikálni, nem voltak szavai, mert nem voltak a szavak mögött érzések sem, legfeljebb felborult egyensúlyt és félelmet érzett. Ahogy én el tudtam mondani, hogy adott szituációban mit és hogyan éreztem, Ő erre kapcsolatunk végéig képtelen volt. Nem csak velem használta az ajándék-adut, hanem mindenki mással szemben is. Soha nem látogatta meg hosszabb idő után az édesanyját felpakolt autó nélkül, amiben dugig voltak a használhatatlan ajándék-apróságok, és a gyereke se látott Belőle értékes játékokon kívül többet, mert ezekkel csillapította végeérhetetlen lelkiismeret-furdalását valós kudarcai miatt. Tárgyakban mérte az érzéseit, és hasonlót várt el a környezetétől is.


A Színésznő folyamatosan hazudott a férjének, és a gyerekét is hazugságra biztatta, ha véletlenül meglátott vagy megtudott valamit, amit a Színésznő nem akart a férjének elmondani. Persze a gyerek az apja mellett állt lényegében pici kora óta ( lévén anyja nemigen volt, egy házvezetőnő nevelte ), így a hazugságok hamar kiderültek, és nagy veszekedések lettek belőlük. Aztán hamar elült minden, mert jött egy fogadás, egy premier, egy családi nap a magániskolában, és a férj elfelejtett mindent, ha dekoratív feleségével az oldalán saját, titkos életét el tudta rejteni a környezete elől. Valamit valamiért.


Ijesztő, ha valakinek annyira nincsenek érzései, hogy nem is tudja, hogy valóban érzi-e, amit annak hisz. Minden emberi kapcsolatán ott volt ez a bélyeg, miközben a színpadon a humán kontaktusok széles skáláját felvonultatta, rendkívüli hitelességgel, tisztán – közben meg fogalma sem volt, mit játszik, és mit érez. Ez az a másik dimenzió, amit korábban említettem, és ez hosszas tanulmányozás nélkül nem megfogalmazható. Írói vénám nem egy esetben faggatta Őt egy-egy szerep érzéseiről, a színpadon látottak belső motivációjáról, és bármilyen szomorú kimondani, nem tudott sosem válaszolni. Mindig azt mondta, hogy nem tudja, miből építi fel a szerepet, mert eszébe se jut a realitás, a szerelme, a gyereke, a hétköznapi benyomásai, hanem valahonnan mélyről adják a kezébe az eszközöket, amiktől mégis abszolút emberivé tud válni a szerepben. Azt mesélte, hogy kiüresedik, amint a színpadra lép, és minden csak úgy „jön”, elszakadva a valóságtól – számomra ez mindig rejtély volt, és idővel elkezdtem tanulmányozni a szerelmes nőalakját a színpadon és ugyanezt a szerelmes nőalakot magam mellett. Mondanom sem kell, két különböző figura volt jelen, és mindaz, amitől a színpadi szerelem hiteles és igaz volt, az életben elvétve sem jelent meg, pedig olykor nagyon vágytam rá. Kérdéseket pedig hiába tettem fel ezzel kapcsolatban, Ő kudarcként élte meg, hogy a színpadon tud jól szeretni, az életben pedig nem.

III. Egy mozdulat, ahogy egy gyönyörű nő cukrot rak a kávés bögrébe

2017 május 7, vasárnap

Kétszer aludtam Nála, mielőtt hivatalossá váltunk egymás szemében. Szokás volt, hogy a férje elment hétvégékre politikai körökbe reprezentálni vidékre, és hogy a gyanú se merüljön fel az áldozataiban, vitte magával az erre a reprezentációra tökéletesen alkalmatlan gyereket – így viszont Ő egy-két nap erejéig egyedül maradt a családi fészekben. A férje nem tűrt meg senkit a lakásban; pár hónappal korábban egy teára átmentem Hozzá, de a férje hazajött, és nagyon csúnyán beszélt és veszekedett Vele, én éreztem kellemetlenül magam és el is jöttem. Totálisan beteg kapcsolatnak tartottam az egészet, de nem volt hozzá közöm. Az első ott alvásom véletlenszerű volt, Ő áthívott beszélgetni, aztán olyan gyorsan hajnalodott, hogy a végén felajánlotta, aludjak Nála-Vele. Ennek a jelentősége már akkor is teljesen tiszta volt előttem, hiszen tudtam, hogy nemcsak, hogy barátnői nincsenek, soha nem alszik másnál vagy mással, Hozzá pedig egy teára se juthat be senki, szóval ez rizikó és egyben érdem volt a számomra. A kellemes, átbeszélgetős este után hamar elaludtunk, s bár az én lelkem megnyugvást talált Őmellette, mégsem voltam képes a fáradtság okán kiélvezni mindezt – az együtt reggelizés és kávézás a teraszon sokkal emlékezetesebbnek bizonyult. Hiába volt a helyszínnek groteszk hatása, mégis otthon éreztem magam attól, hogy Vele voltam. Boldogsággal töltött el, ahogy figyeltem, hogyan csinálja nekünk a kávét, és hogyan teszi a lehető legkellemesebbé az ottlétemet. Köntösben, kócosan, álmosan, a halvány napsugarak kereszttüzében bódító érzés volt megélni a Színésznővel az első, közös ébredést. Milyen meglepő az élet, hogy egy mozdulat, ahogy egy gyönyörű nő cukrot rak a kávés bögrébe, mosolyog hozzá, és szeretettel megkavarja, életre szóló élmény és emlék tud maradni. Sokszor éreztem később úgy, hogy ekkor szerettem igazán Belé.


Néhány hétvégével később azonban már tudatosan alakítottuk úgy, hogy ott alhassak Nála. Kinyitottunk egy üveg bort, filmeztünk, beszélgettünk, aztán kislány módjára megmutatta az ékszereit, ruháit, én pedig úgy éreztem magam, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna. A bor hamar elfogyott, mi pedig határtalan jókedvünkben nem bírtuk abbahagyni a nevetést, és ismét virradt már, mikor elálmosodtunk és ágyba bújtunk. Ez az éjszaka is sok mindent meghatározott az életünkben, mert fel mertem vállalni, hogy odabújtam Hozzá, Ő pedig kiéhezett vadként hagyta, hogy áldozata megközelítse, és minden csepp véremet és szeretetemet kiszívta, miközben alvó királylányként maga volt a megtestesült álom. Egy pillanatra se hunytam le a szemem, simogattam, játszottam a hajával, puszilgattam, ahol értem, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindent szavak nélkül elfogad, és ha egy kicsit csökkent az intenzitás, máris jelét adta annak, hogy folytassam. Meghatóan intim és érzéki játék volt ez, semmiért egészen. Hagyta magát szeretni, és ennyivel be is kellett érnem. Később sokszor emlegette ezt az éjszakát, hogy én milyen kitartóan, szépen szerettem Őt akkor, és soha nem találkozott ilyen fokú érzékenységgel. Nem volt más vágyam, végtelenül boldoggá tett, hogy így is lehet és szabad szeretni. Nem beszéltünk másnap az éjszakáról, minden ment pontosan ugyanúgy tovább, ahogy eddig – csendben, barátnősen, egyre messzebb szökő ábrándokkal.

IV. "Ha nem rokona ennek a nőnek, vigye haza, és meneküljön!"

2017 május 7, vasárnap

 

„ Veszteni? nyerni?

- ne, soha! csak játszani

szeretnék. Mindig. „

 

Fodor Ákos

 

Egyik este, mikor hazaértem, a kádban találtam. Ott állt, a zuhany szanaszét szórta a hideg vizet a kis térben, és a ráfröccsenő víz lassú sugárban mosta a két csuklóján lecsurgó vérvonalat. Könnyes és riadt szemekkel nézett rám, hajszálai arcára tapadtak, és bőrén végigfolytak a vízcseppek. Soha életemben nem láttam sokkolóbb képet, s bár ismerve Őt tudtam, hogy ez a dráma része, és felszínesnek tűnt a seb, mégis nagyon megijedtem és hívtam a mentőket. Egy széttört üveg bor bíborra festette a konyha hófehér köveit, így mikor a mentők kiérkeztek, első látásra azt se tudták hova kapjanak, mert azt hitték, minden csupa vér. Megnyugtattam őket, hogy csupán bor, mit másnak vélnek, ezután be is indult a monoton, ’figyelemre éhező beteg’-ellátás rutinja; leültették a Színésznőt a székre, bekötötték a két csuklóját, és közölték, hogy egy éjszakára be kell vinniük a toxikológiára. Nem tudtuk, mennyi gyógyszert vett be, nem voltam jelen önsorsrontásánál, viszont kábultnak tűnt, és a mentősök nem kockáztattak. Soha nem felejtem el, hogy a Színésznő alig volt magánál, de a fiatal mentőorvosnak, aki a csuklóját kötözte, a szerepeit sorolta; egyiket a másik után, és olyan öntudatlan büszkeség volt a hangjában, hogy összeugrott a gyomrom – akkor találkoztam először azzal a megmásíthatatlan ténnyel, hogy egy színésznek a szerepei a büszkeségei, és ha nem tud magáról vagy a világról, akkor is el tudja mondani, kiket játszott életében a színpadon – számára ez maga az Élet. Fájdalmasan keserű felismerés volt, de a mentősök meg se hallották. Átlagos emberként, senkiként kezelték a Színésznőt, és a kórház felé útközben engem próbáltak meggyőzni arról, hogy nem akart meghalni, ez csak színház. Nekem mondják?!


Késő éjjelig ültem az ágya mellett, míg egy durcás nővér ki nem dobott, mondván, rám itt már nincs szükség, reggel jöjjek Érte. Segítettem Neki kimenni a mosdóba, s bár támaszkodott rám, mindenért engem okolt, a dac egy percig nem szállt el Belőle. Arra gondoltam, vajon mit szólna anyuka vagy a gyereke, ha így látná, vagy ha én nem lennék, ülne-e itt valaki mellette, és közben persze kerestem, hogy hol rontottuk el. Hajnali 4-ig takarítottam a lakást, hogy reggel tisztaságba, otthonba tudjam Őt hazavinni, és már hajnali 5-kor a kórház várójában ültem, hogy mikor engedik ki. Aludt, semmi probléma nem volt Vele. Órákkal később országunk egyik neves toxikológusa jelent meg, behívott az irodájába, és három percben ismertette velem, hogy nem tudja, milyen kapcsolatban állok a hölggyel, de amennyiben nem rokoniban, sürgősen szakítsak meg Vele minden kapcsolatot, mert érzelmi zsarolásban, terrorban vagyok tartva, és ez csak rosszabb lesz. Értetlenül néztem rá, mert mindaddig én szégyelltem magam, amiért nem tudtam megakadályozni, hogy a Színésznő idáig jusson, de mikor ezt elmondtam a végtelenül bölcs és udvarias orvosnak, kinevetett, mondván, pont ez a módszer, és higgyek neki - vigyem haza a Színésznőt, és meneküljek.


 

Még három évig voltunk az eset után együtt és csodálatos éveket éltünk meg. Nem beszéltünk többet a toxikológiáról, de mindketten súlyosan sérültünk, kitörölhetetlenül belénk égett, hogy nagyobb ez a szerelem, ez a szenvedély, mint amennyire fel tudunk nőni a játékhoz.

 

V. Az első közös pillanat

2017 május 7, vasárnap

 

Június első hetében volt egy vidéki utazás, amire elkísértem. Ezek voltak az ünnepnapok; reggeltől-estig együtt, legálisan, nyugalomban, csak mi és a szabadság, ami ilyenkor betöltötte az életünket. Otthon azt hazudta, egyedül megy, és mivel a férje ellenőrizgette, napi négy-öt hívás során mellettem ülve is azt hazudta, egyedül van. Döbbenetesnek találtam, hogy ezek a hívások kizárólag arra adtak parancsot, hogy kinek mikorra szerezzen a Színésznő jegyet valamelyik előadásra, vagy mikor milyen fogadást írjon be a naptárjába, amin meg kell jelenniük. Soha nem kérdezte meg a férje, hogy hogy van. Teljesen üzleti alapon működött az egész; a kirakatbaba mosolygott a politikailag fontos embereknek, cserébe a férj nevelte a gyereket, akivel beteges módon tizenhat éves koráig egy ágyban is aludt… Szerelmes volt a fiába, ahogy szerelmes volt a balett-táncos férfi párjába is, de a Színésznő nélkül sehova nem jutott volna a karrierjében, mert a Tökéletes Család képére szüksége volt. A Színésznő nem szeretett erről beszélni, nem ment bele mélyebben a problémákba, csak felszínesen panaszkodott arról, mennyire boldogtalan, milyen értelmetlennek érzi az anyaságát, milyen egy impotens, agresszív férfit elviselni, és mennyire gyűlöli, hogy a saját születésnapján is Ő lép fel, mert a férje vendégeit Neki kell szórakoztatnia…


Nagyon késő este volt már, az ország keleti határában egy földúton vitt az utunk, s a mámoros, teliholdas, nyári este olyan csillagfreskót festett az égre, hogy a Színésznő kénytelen volt megállni, és leoltani az autó lámpáit. A tücsök éji-zenében, a harmatos, puha, nyári estében mindketten kiszálltunk, hogy gyönyörködhessünk a tájban. Azóta sem találok erre az éjszakára megfelelő szavakat, pedig biztos sok más este ragyogott hasonlóan az égen, ez mégis a mi esténk volt, a mi kezdetünk. Szédültünk az autónak támaszkodva, ahogy az eget kémleltük, és a Színésznő, aki igen jó kedvében volt, hirtelen mozdulattal átölelt, simogatott, hozzám bújt, és valami olyasmit suttogott, hogy mennyire boldog velem. Azt éreztem, hogy meg kell csókolnom, mert most van itt az idő. Amikor azonban kiszabadultam az öleléséből és belenéztem a szemébe, nem voltam képes se szólni, se tenni semmit. Ledermedtem. Ő táncolt tovább, felhangosította a zenét a kocsiban, mire a zavaros tücsök ciripelést szerelmes nóta nyomta el, beleszédítve ezzel minket egy nem e világi érzésbe, ami fullasztott és tehetetlenné tett. Pár percig lehettünk így, s magam sem hittem, hogy ez velem történik, hiszen annyira közel volt a célom, ami mögött viszont csak a nagy üresség várt volna – nem mertem hát lépni. Sosem mertem tovább gondolni, hogy mi lesz, ha a Sors megadja nekünk a kegyet, hogy kiderüljön, hogy esetleg hasonlóan érzünk egymás iránt? Nem mertem és akartam belegondolni, mert minden irányból az látszott, hogy nem tudna működni, és hatalmas árat fizetne az én naiv, elbűvölt és reménnyel telt lelkem, ha csak egy percig is beleélhetném magam, hogy „mi”…


A Színésznő szült egy gyereket. Mindent megtett, hogy ne legyen így, sosem akart gyereket és felkészülve sem érezte magát rá, de a kirakatházasságba, férjének megfelelő alibijébe beletartozott a nem kívánt gyermek, így családi nyomásra az utolsó pillanatban meggondolta magát, és az erőszaktétel ellenére nem vetette el. Karriert ígértek a gyerekért cserébe, és elhitették vele, hogy ez így helyes, a társadalomban így lesz Ő „jó”, és ezt kell tennie. Nyolc hónapos terhesen ment férjhez, ettől kezdve a férje nem nyúlt nőként Hozzá. Sok éve volt ez már, de barátságunk idején ha szóba került, még mindig nagyon felkavarta és boldogtalanná tette. Naplójában ( amit nekem adott, hogy olvassam el, hogy átérezzem a fájdalmát ) többször leírta a gyerek születése után, hogy nem tudja szeretni, és meg akar halni, és nem ilyen életre vágyott. Boldogtalansága, depressziója elborította, férje uralkodása és elvárásai rámentek a hangjára, lelkére, egészségére. A gyerek nem volt megfelelően ellátva, kizárólag az apja nevelte, sérülései pedig korán megmutatkoztak kezelhetetlen hiperaktivitása és gyengébb értelmi képességei révén. A Színésznő szégyellte a gyereket is és helyzetét is, de tíz éven át tartó munkája eredményeként egészen jól kezelte a sérüléseit a külvilág felé, amivel engem is kábított az elején. Tele volt elfojtott vágyakkal, bűntudattal és csalódással, de annyiszor játszotta már ezt a szerepet és annyi ideje, hogy rutinfeladattá vált az életében. Hiszékeny kislányként lázadtam a helyzet ellen, nem értettem, miért fogadja el, és miért van ez még mindig így, mikor ennyi embert tesz boldogtalanná a körülötte kialakult helyzet. Mindig a gyerek háta mögé bújt, hogy bűntudatát, anyai szerepének kudarcát ezzel enyhítse Önmaga előtt, azonban én magam láttam, mennyire nem tölt időt a gyerekkel, és mennyire idegesíti fél óra együttlét is vele. Volt olyan, hogy gond nélkül odalökte nekem, hogy vigyem el szórakoztatni, amíg Neki dolga van, de olyan is volt, hogy ketten vittük valahova, és nekem kellett Őt nyugtatnom, annyira irritálta a gyerek jelenléte a közelünkben. Nem tudta, hogyan bánjon vele, és nem tudott mit kezdeni a kötelességtudat és az érzés-hiánya közti ellentmondással. Akkoriban szerencsésnek éreztem magam, hogy sok dolgunk nem volt a kiskamasszal, mivel az apja alibiként mindenhova vitte és mutogatta, így Őrá nem sok feladat hárult és mi részben szabadon éltünk a gyerek nélkül.


A Színésznőnek nem való gyerek. Mindig megnyugvással tölt el, mikor egy-egy nagy művész, színész esetében azt olvasom, hogy nem született gyermeke – a gyerek miatt. Hány meg hány színészgyereket ismerek, mind sérült, mert vagy anyja, vagy apja, vagy olykor egyik se volt, és egy gyerek nem tudja helyén kezelni, hogy a számára legfontosabb embernek nem ő, hanem egy intézmény a fontos, és ebből nincs mód, hogy engedni tudjon. Minden színész szereti a gyerekét, legtöbbjük boldog, hogy „tovább öröklődik”, azonban az átlagos emberekhez képest bennük százszoros a lelkiismeret-furdalás érzés, hogy nem voltak jó szülők - és nem is voltak azok. Egy felnőtt ember, ha társként egy színészt választ, akkor vagy elfogadja az ezzel járó, súlyos érzelmi hátrányokat, vagy nem, de szabad a döntése, és viselni tudja a döntésének következményeit. Ha egy gyerek beleszületik egy színésszel való kapcsolatba, nem dönthet, hogy választ-e másokat családjának, vagy sem, és rengeteg észrevétlen sérülést szed fel, mire felnő, amik nem segítik pozitív értelemben a boldogulását. Más ez, mint elvált szülő gyermekének lenni, mert itt egy illúzióval áll szemben a gyereklélek, és az illúzió felett sosem tud győzedelmeskedni, sosem lesz jobban szeretve, vagy több figyelemmel kitüntetve, mint a „színház”, ami a legtöbb színészgyerekben teljes elfordulást, megtagadást, vagy éppen túllelkesült rajongást eredményez, hiszen vagy megtagadjuk azt, ami elvette tőlünk a szeretetet, vagy megpróbáljuk megérteni, miért volt jobban szeretve nálunk.


 

A Színésznő a színházba menekült a saját élete elől. Az első felismerése ennek a ténynek megdöbbentett, talán ezért is ilyen tiszta bennem a kép; halvány sugarakkal melengetett a kora tavaszi napsütés, mikor a színház bejáratától nem messze véletlenül összetalálkoztam a Színésznővel. Gyönyörű volt, citromsárga ruhája és cipője kiragyogott a koszos belváros szürkeségéből, és a hajából feltekert konty valamiféle glóriát emelt a feje fölé. Nagyon megörült nekem, és vigyorogva mesélte, hogy díszvendég volt valami fogadáson, és nagyon jól érezte magát, de hulla fáradt, úgyhogy bemegy a színházba ledőlni. Csodálkozva kérdeztem, hogy miért a színházba, miért nem megy haza? – nem is lakott messze. Pontosan olyan értetlenkedéssel válaszolt, ahogy kérdeztem, hogy miért menne haza, mikor ott úgysincs nyugalma? A férje ismerősei, munkásemberei, barátai, „idegen emberek” jönnek-mennek, ott a gyerek, Neki pihennie kell, másnap előadása van, inkább bemegy az öltözőjébe és lefekszik. Így is lett. Pár órával később találkoztam Vele a művészbüfében, immár köntösben volt, a haja leengedve, és kezében az erős kávéjával éppen nagy szócsatákat vívott az aznap esti előadás szereplőivel, akiknek hivatalból volt dolguk a teátrumban. Ekkor hasított belém az érzés, hogy mennyivel inkább ez az otthona, mint a másik, ahol „idegen emberek jönnek-mennek”… Kivételesnek éreztem magam az elkövetkező nyolc évben, hogy egy perccel sem töltött több időt a színház falain belül, mint amennyi szükséges volt, és olykor még a gyertyafényt sem tudtam idejében meggyújtani előadás után a vacsorához, annyira hamar hazaért hozzám…