Viaszbaba - SzínészNŐt szerettem

Az ország vezető, több állami díjjal kitüntetett színésznőjének, és egy fiatal, főiskolás lánynak a nyolc éven át tartó élettársi kapcsolata a társadalom, és a színházi érdek-kapcsolatok szövevényében...A könyv hamarosan a boltokban!

XVI. A Színésznő titkos naplója mesél...

2017 július 22, szombat

A Színésznő élete a volt férjével való megismerkedésekor kezdte el zuhanását a lejtőn. Évekig titkos naplót vezetett, melyben fájdalmairól, dühéről, gyereke iránt érzett ellenszenvéről, valamint a színpadi létezés kizárólagos értelméről irodalmi mélységekben elmélkedett. Későbbi érzéketlenségét, alaktalanságát, kegyetlenségét, a későn eljött szerelmet megtestesítő fiatal lánnyal való embertelen bánásmódját korábbi évei nagyban meghatározták.

 

Hamarosan a nyilvánosság elé állok, és elmesélem, mit tett velem a Színésznő.


Képzeljük el, hogy az ország egyik legnépszerűbb, legsikeresebb, legígéretesebb fiatal színésznőjéről van szó a kilencvenes évek végén, akit mindenki imád, aki színházakban és televíziós műsorokban szerepel, és Budapest legnívósabb színházában vezető színésznő.

Mígnem...

 

" Kedves Naplóm!


Teljes kétségbeesésemben írok neked. Spórolok a lapokkal, mert annyi mindent mesélnék. Senkinek nem mondhatom el, nincs senki, akit érdekelnék. Ma újra megteszem - Lullaby! Nem ébredek fel többé, de legalább te tudd, hogy miért.

Miután X megerőszakolt és terhes lettem, összedőlt az életem. A színházban ősszel nem játszhatom a szerepet, pedig hogy vártam a premiert! Gyűlölöm az embert, aki ezt tette velem, de szülnöm kellett, hogy megfeleljek, és mert azt mondta, ha nem teszem, a "hatalma" miatt később nem állhatok újra színpadra. Úgyse szabadulnék már ebből az egészből.


Először négy hónapos terhesen akartam öngyilkos lenni, mikor már biztosan tudtam, hogy nincs menekvés. Gyógyszereket vettem be, és kilátástalan helyzetem elől a halálba futottam volna, de még ez se sikerült. Hasznavehetetlennek éreztem magam, egyre erősebb dühöt táplálva a nem kívánt gyerek iránt. Egy szentendrei nyaralóba zárt el X a külvilágtól, és a gyerek születése előtt pár nappal aláíratta velem, hogy a felesége vagyok - ahogy ő mondta, nem nevel fattyút...


... Szülés után két hónappal ismét gyógyszereket vettem be, nem akartam élni tovább - a gyereket a liftajtóhoz akartam csukni, hogy inkább ne legyen, aztán el kellett jöjjek az ablaktól, mert X annyira az őrületbe kergetett, hogy ki akartam dobni a gyereket - aztán magamat is....


Undorodom X-től, a szagától, a stílusától, a homoszexualitásától, mindenétől - felfordul a gyomrom ha rá vagy a gyerekre nézek. "


 

Hamarosan lehull a függöny!


ViaszBaba - SzínészNŐt szerettem

XV. " Engem a saját öltöztetőNŐjével csalt meg. "

2017 július 15, szombat

XIV. A Színésznő bukása

2017 június 13, kedd

A színház kivetette magából a Színésznőt. Az állami díj miatt kapott egy szánalomszerepet, de mindenki (még maga a Színésznő is) tudta, hogy ez csak pillanatnyi figyelem, néhány fénykép az előadás molinója előtt, egy-két kedves szó sok éve kiöregedett kollégáktól, és ennyi. Nem volt a szerep mögött tartalom, maga a szerep is erőltetetten kreált lett ( az előadásból kitűnt oda nem illősége ), de legalább a Színésznőt név szerint lehetett említeni a szereposztás elején, a mindenkori kulturális hatalom megnyugtatására. A kor, a nőiesség és szépség, a rugalmasság elvesztése ennek a darabnak a próbafolyamata során napi szinten jelen volt az életünkben. Érzéseimtől függetlenül láttam azt a küzdelmet, amit a Színésznő az illúziókért folytat, amiket a színpadon Ő, a valóságban én magam teremtettem. Egyikünk sem volt könnyű helyzetben, a képet fenntartani, és ezzel Őt életben tartani így hát közös ügyünk lett, és a végsőkig kimerültünk a harcban, melyet az idővel folytattunk.


A premieren én sem láttam mást, csak egy régi bútordarabot, akit beletettek egy méltatlan helyzetbe, mely magában rejtette önnön bukását. Bármelyik "jóakaró" vezetőtől jött az ötlet, halálos dózissal beinjekciózták, így mi már csak a vérszegény illúziónkat emeltük magasba, de nem sokkal később ez is darabjaira hullott szét.



A Színésznőt közben megfenyegette a saját gyereke, hogy válasszon közte és köztem. Sokkos állapotában sem érezte, hogy talán Neki kéne irányítania életének különböző szálait, nem hagyni, hogy ezek a szálak dróton rángassák. Úgy éreztem, a körülötte lévő emberek rettenetes mélységekbe képesek Őt taszítani; nem volt szabad semmi önállóságot mutatnia, mert először anyuka, majd az exférj, végül a rendkívül szélsőségesen felnevelt, valóban súlyos érzelmi sérüléseket szenvedett gyerek csapott oda, hogy elég abból, hogy a Színésznő élni akar – semmi, de semmi esélye nincs, mert feladata a „kötelező” emberek szolgálata, és ha ellen próbál állni, akkor majd rossz anya, rossz feleség és rossz kislány lesz.


Meggyőződésem, hogy egy színésznek a legnagyobb kudarcai az életben játszott szerepei. Rossz élet-szerepek ezek, s a Színésznőbe úgy töltötték bele idegenek az érzéseket, gondolatokat, elvárásokat, s természetesen a megfelelő bűntudatot, mintha valami üreges fabábú lett volna. Ha megtelt, tett néhány torz mozdulatot, amiért tapsot kapott - saját magát ezzel teljes kudarcra ítélte.

 


Az idő átgázolt mindannyiunkon. Fiatalon az ember megéli, és nem foglalkozik vele, azonban egy középkorú színésznőnek minden egyes nap az átlagosnál jóval nagyobb stresszel jár, hogy mi hagyott nyomott az előző napról az arcán, ki veszi majd észre, hogyan tüntetheti el az árulkodó jeleket. A Színésznő kezdett sápadni. Nem találok jobb szót; a fénye, a szépsége, a hite szürkült, és mivel én tartottam a tükröt, amibe mindennap belenézett, Ő maga is észrevette, hogy az idő múlik, és tehetetlenek voltunk. Súlyos lelki válságokon mentünk emiatt keresztül, amit csak tetőzött a bánatában felvett szokások időszakossága - saját bizonytalanságának tompítása, és szemben egy-egy negatív visszaigazolással a szakmából az én szavam, az én szemem tükre már nem volt elég.

Semmije nem maradt csak a szerelme(m); elpusztította hát azt is.



ViaszBaba - SzínészNŐt szerettem   ---  Hamarosan könyv formájában!

XIII. Első finálé

2017 május 29, hétfő

 

Mindig olyan műsor volt, ami még engem is meglepett, mindegy hány éve ismertem a Színésznőt, nem számítottam a következő lépésére, és ez amennyire kikészített és kiszolgáltatottá tett, annyira szórakoztatott is. Ha a szélsőségeket helyesen használjuk fel, tartalmat is találhatunk mögöttük, és én írói látásmódommal pontosan így közelítettem meg. Sikerült elérnie, hogy az előző előadását minden alkalommal überelte a jelenlegivel, és tudtam, hogy lesz még újabb, és újabb, na de hovatovább?! Hogyan tovább?


Filmbe illő életünk pillanatokra se szűnt meg forogni, pedig a Színésznő néhány hétre eltűnt az életemből. Saját, új profilján keményen dolgozott; új szerepet épített. Megvoltak a kellő emberek körülötte, akik a szájába adták a mondanivalót – drámai szituációkban mindig azonnal ott teremnek a semmiből is. Részemről sárdobálás helyett csendes készülődésbe hulltak a napok; elvállaltam késő ősztől külföldön a számomra megfelelő állást. Változásra volt szükségünk, és ez a lehetőség megadta. Nem volt jó, hogy mindössze pár sarokra laktunk egymástól a Színésznővel, még akkor sem, ha semmilyen kommunikációnk nem volt. Az utazásom előtti napokban szerettem volna még egyszer színpadon látni, és tesztelni a saját előadásunkat ; hercegnőként újra bevonultam a színházába és ezzel az életébe is.


Ha játszani akar, játsszunk! – hát nem színház az egész világ?


A műsor vége után bementem az öltözőjébe. Korábbi félelmeim ellenére a színházban semmi sem változott; senki nem kérdezett semmit, senki nem vetett rám kérdő pillantásokat – láthatóan senki nem tudott arról, hogy a Színésznőnek hol is tart éppen az élete, pedig szerette fűnek-fának mesélni, amit éppen kreált maga köré. Normálisnak hatott, ahogy tűsarkú csizmámban végigkopogtam az öltözőhöz vezető, hosszú folyosót, illatommal belengtem a fodrászat-öltöző távot, mosolyogva köszöntem minden szembejövőnek, és közben remegő gyomorral imádkoztam, hogy a Színésznő ott legyen - és egyedül legyen. Tudtam, hogy emberi kommunikációra csak akkor bírható, ha nincs közönség, s mivel igen későre járt, erre nagy volt az esély; a színház hátsó részlege csendes tompultságban lélegzett.


Az ajtaja nyitva volt, köntösben ült a helyén, teljesen magában, szinte fájdalmasan befelé fordulva - lelassulva pakolászott egy-két sminkecsetet az asztalán. Nem sietett haza, nem várta senki. Szomorú a tény, hogy egyetlen néző sem állt a hátam mögött, mikor meglátott; a Színésznő arcán az elgyengült, ösztönös félmosoly azonnal a régi önmagunkat hozta vissza, s megéltük újra az összetartozás csodáját - tovatűnő, semmibe révedő idő, melyben pillanatokra újra összeakadtunk... Az emberi "én" azonban hamar váltott színésszé, és eddigi, sikeresnek ítélt, heteken át tartó előadását féltve pár másodperc múlva már a megkeményedett düh torzította ajka vonalát. Szólni nem bírt, így minden erőmet összeszedve én sétáltam oda hozzá, és kabátom alatt rejtve remegő lábaimat, arcomra dacos mosolyt ragasztva megkérdeztem, hogy van. Kiesett a szerepből, váratlanul érte a jelenség, és nem tudta kezelni. Dadogott valamit az aznap esti előadásról, majd gyorsan kezdett pakolni, és rám se nézett. A sminkek kíméletlenül halmozódtak fel egy táska legtetején, melybe addig gondosan, egyenként voltak helyezgetve. Mondtam Neki, hogy külföldre megyek egy időre, és el akartam búcsúzni. Hirtelen felugrott a székéről, majd tőlem gondosan elfordulva átöltözött – élveztem, hogy a legapróbb részletekre is képes figyelni. Az asztalára dobtam a búcsúajándékomat, Simone de Beauvoir „Minden ember halandó” című könyvét, mire halkan válaszolt, hogy nem kell, de mondtam, hogy vigye csak el, érdemes lenne belenéznie. Létezésem valósága annyira megrázta a Színésznőt, hogy pillanatok alatt már a kabátját vette, és a könyvet felkapva kiszaladt az öltözőből - a fogasra akasztott, porosodó, egykor ragyogó nagyasszony-kosztümök beleremegtek távozásának hirtelenségébe. Nem nézett rám, pedig tudtam, hogy ennyi kell csak - ha rám néz, nincs visszaút, felkavarok mindent, amit még most is, az érkezésem előtti pillanatokban is tisztázni próbált Önmagában. Összedől a rideg, hibernált világ, amit felépített, és elméjében fekete tintával piszkolódik a szövegkönyv, amit ekkorra már érzéketlenül tudnia kellett volna.


Ezért nem jár taps - ha elfelejti a régóta próbált szerep szövegét, az kudarc.


 

Míg a Színésznő saját érzései elől menekült, én egy pillanatra elidőztem öltözőjének áporodott parfüm illatában, nosztalgia képeket pörgetve homályos emlékezetemben; innen indult minden, és milyen a Sors, íme, körbeértünk. Nekem sem volt maradásom a színházban Nélküle, úgy tűnt, ketten vagyunk csupán az épület nagy ürességében. A Művészbejárónál értem utol, s arra kértem, hogy a nála maradt kiskutyánkat még láthassam, mielőtt elutazom… Ekkor végre megállt, és az utca pislákoló lámpafényében a szemembe nézett. Elkaptam a pillantást, amikor elfojtott szerelme legyőzte fájdalmasan megformált tagadását. A hideg, október végi levegő ellenére láttam, ahogy folyik a homlokáról a víz, a szemfesték fekete könny formájában gurul végig arca fehérségén, kopott rúzsa alatt ajkai kiszáradtan remegnek, miközben Ő kétségbeesetten keresi a kiutat a létezésből. Nem védte a színháza saját, emberi gyengeségétől. Szívem szerint megöleltem volna, de az idő megállt kettőnk között abban a minutumban. Könnyes volt a szeme, a tekintete pedig szívem mélyéig égetett. Láttam a tragédiáját, láttam dőlni mindazt, ami heteken át a mankója volt; alig hallhatóan mondta, hogy a kutyát majd holnap odaadja pár órára...


Halvány, fekete árnyékként suhant tova a szürke utcán, olyan gyorsasággal, hogy mire magamhoz tértem, már teljesen egyedül álltam a belvárosi járda szélén, billegve múlt és jövő között.

XII. " Hat évig éltem bántalmazó, romboló kapcsolatban... "

2017 május 23, kedd

 

A Színésznővel való együttélésem teljes feladással járt. Nem bírta elviselni, ha nem Ő állt a középpontban, és azonnal zsigereiben érezte, ha a szokottnál kevesebb figyelmet kapott; ilyenkor rombolt, pusztított, és kíméletlenül vágott tőrt a hátamba – megoldásként pedig új álarcot húzott vastagon maszkolt arcára.

 

Fiatalságom, szakmai hozzáértésem és szépségem minden előnyét a Színésznő boldogulására használtam; ahelyett, hogy magamnak jártam volna ki az utat, a párom érdekében éltem a lehetőségekkel, mert hittem benne, hogy ha Neki jó, akkor majd nekem is az lesz, és az életünk a levegőben lengedező szélsőségek és szeszélyek nélkül haladhat az útján. Mindig előtérbe helyeztem a Színésznő akaratát, aki áldozat-arcát magára öltve az elvárás és a hála határán lavírozva minden pillanatot felhasznált; ravasz módon élte fel az én életemet, miközben testileg és lelkileg is porrá zúzta mindazt, aki én voltam.

 

Hat évig éltem romboló, bántalmazó, kihasználó kapcsolatban; kellék voltam csupán ahhoz a szerephez, amit korábbi, kudarcra ítélt karaktereire sminkelt rá.

 

A színházban nem féltett elveszíteni, ott tudta, hogy minden és mindenki Őt szolgálja, tabu volt bárkinek is hozzám szólni, azonban a való életben tíz körömmel kapaszkodott belém, és minden levegőt elszívott előlem. Állandósult féltékenységi drámák zajlottak, ha pedig távozni kívántam a színről, máris kezdődött a lelki zsarolás, hogy miattam öli meg magát, és miattam megy tönkre a karrierje. Láthatatlan láncot font közénk, amit bármikor szerettem volna elszakítani, még vastagabbra hegesztett. Őrületes idegállapotokba került, mikor veszni érzett, majd teljesen megsemmisülve napokig nem is létezett. Hogyan kezelhetné egy civil, átlagos ember a művészség ily’ szélsőséges mivoltát? Naiv, lányos hitem és szeretetem a legnehezebb helyzetekben is kezet nyújtott felé, hogy aztán belém kapaszkodva újra talpra állhasson – a saját sebeimet a fürdőszoba kegyetlen magányában egyenként, már-már profi módon takargattam el, hogy a főiskolán a társaim ne lássák, hogy a tökéletes királylány valójában egy ütött-kopott roncs.

 

 

A Színésznő nem éli a saját életét, mert nincs Neki; minden pillanatban valamelyik szerepének hozadékát játssza, a szerep szövegeiből idéz, és úgy viselkedik, ahogy azt már korábban kitanulta a szerep megformálása közben a színpadon. A magánéletben a nekem játszott nő is egy szerep volt, talán legközelebb a valódi énjéhez, de igen távol attól, hogy ez a „valódi én” le is lepleződhessen.

XI. Botrány & állami díj

2017 május 18, csütörtök

... Pár héttel korábban azonban legnagyobb meglepetésünkre, az anyaszínház által mellőzött Színésznő állami elismerést kapott. A Sors iróniája, hogy engem hívtak fel telefonon az állami intézménytől, hogy a jó hírt elmondják ( olykor megdöbbentem, hogy kerül ki a telefonszámom teljesen abszurd módon Őt kereső, befolyásos személyekhez…). Önfeledt boldogságunk ellenére tudtuk a csavart, hogy miért éppen akkor és ki által került ez a díj a Színésznőhöz, de a kulcsot a megoldáshoz megőriztük; így csendesen, az anyaszínház hiénái előtt is titokban tartva örültünk, és kezdtük el hinni, hogy ebben lesz majd a jövő. Díjat kapni manapság elég nehéz politikai kapcsolatok vagy érdekek nélkül, s a Színésznő esetében sem volt ez másképp. A díjátadóra ketten mentünk, Ő gyönyörű volt és elégedett, én pedig büszke, mert bíztam benne, hogy a lassan egy éve tartó szürkeségből ez a díj majd kirántja, és reményt, erőt ad Neki, hogy kimozduljon a komfortzónájából, és a biztonságos társulati léte mellett új kihívásokkal is szembe merjen nézni.


Hatalmas botrány lett az egészből. Az anyaszínház - bár kérdezés nélkül átvette a fényképeinket és a szövegeinket a díj kommunikációjához - gratuláció helyett szó szerint zaklatni kezdte a Színésznőt, aki odáig jutott, hogy a díjátadó estéjén már zokogva ült mellettem a sarki étteremben, elbújva a világ, és a csodálatos „barátok”, kollégák elől. Megdöbbenve tapasztaltam, milyen irigy és aljas ez a közösség, és hogy tudnak pillanatok alatt egy fennkölt pillanatot, egy saját jogon szerzett érdemet elpusztítani, és odáig juttatni valakit, hogy szégyellje, amit kapott. Miközben a távoli ismerősök a Színésznő szavakban kifejezhetetlen öröméről értesültek, addig a közeliek mindent megtettek, hogy tönkretegyék és elvegyék a büszkeség és hit érzését a Színésznőtől. Ami viszont érdekes, hogy nem a vezetőségi kaszt járt élen ez ügyben, hanem a művészkaszt, a „barátok” – zászlóvivőként a már korábban említett, magát civil partnerként inkább vezetőségi kaszthoz soroló kispados úriemberrel. Az anyaszínház felhasználta a hirtelen jött népszerűségét a Színésznőnek, s a vezetőség annyira rettegett a titkos politikai kapcsolatainktól, hogy következő tavaszra egy, a Színésznőre épülő előadást tűztek premierre, minden fórumon hangoztatva, hogy ez csak és kizárólag a Színésznő miatt kerül bemutatásra, és a szerepet magának a Színésznőnek írták. Nem volt nagy erőfeszítés megírni egy semmitmondó karaktert, de elmondhatták, hogy ők bizony megbecsülik az állam által elismert Művésznőjüket, ha már darabot állítanak színpadra a kedvéért… ( akit éppen nyugdíjba készültek küldeni, hogy ne legyen vele több gond )


 

A díj kizárólag hátrányokkal járt, ha őszinték akarunk lenni. Anyagi jutalmat nem foglalt magában, viszont a Színésznőt körüllengték a bizalmatlan, irigy és számító emberek, akik annak előtte is ott voltak, de legalább nem a Színésznővel foglalkoztak. A díj átvételétől kezdve új szerep kezdődött, s mivel nekem munkába kellett mennem, áldozatként kicsúszni látszottam a ragadozó karmai közül - a figyelem hiányát pedig a Színésznő nem tudta elviselni.

X. Túlontúl gyönyörű

2017 május 16, kedd

 

 

A Színésznő nem csak a színpadon alkotott csodálatos dolgokat; elképesztő tehetsége volt a művészet bármely területén. Ha a lelkét gyengébb pillanatában találta az Élet, maradandó képek, írások, saját készítésű tárgyak születtek - persze később, egy erősebb pillanatában ezeket nem érezte elég jónak, és elpusztította. Mindig született valami különleges, ami aztán a saját önbizalomhiányának áldozata lett - amit viszont menteni tudtam, azt mentettem.

 

A számtalan szerelmes vers közül a legszebbet életének egy olyan momentumában írta, mikor komolyan veszni érzett engem. Ősz volt, az eső áztatta levelek szomorú, fáradt hangulatot kölcsönöztek a késő esti belváros szürkeségének, nyüzsgés helyett kihaltság volt az utcákon, mintha a világ is siratta volna, hogy mi megint mások bábjává váltunk, és nem tudtuk elvágni a drótot, amin játszottak velünk. A színházból ballagtam hazafelé, és átgondolva lehetetlen helyzetünket, reggel ismét döntést hoztam; megmondtam a Színésznőnek, hogy nem tudok mellékszereplő lenni, inkább fejezzük be. Hiába panaszkodott a körülményeire, a muszáj-eseményekre, amiken részt kell vennie, a félelemre, hogy ha nem teszi, bántani fogják - én újra szabad szerettem volna lenni, nem az Ő kalitkájában vergődni tovább, úgyhogy elkezdtem összepakolni a közös otthonunkban a dolgaimat.

 

Este mindketten dolgoztunk, Ő hamarabb ment el otthonról, mert előadása volt, én pedig az utolsó simításokat végeztem költözésem fájdalmas színjátékában. Nem sokkal később a színház portáján egy nevemre leadott boríték várt, benne tépett, kockás cetli, s rajta gyöngybetűkkel az a vers, ami túlontúl gyönyörű volt ahhoz, hogy válasz nélkül maradjon...

 

 

Túlontúl gyönyörű


Túlontúl gyönyörű az arc, amibe nézek,

Túlontúl gyönyörű érzés, miben élek.

Túlontúl szépséges haja hosszú fürtje,

S annál is gyönyörűbb szeme holdszín tükre.

Oly' más mosolya, mint akárki másnak,

Isten, ó mondd, ki is tarthat hibásnak,

Ha Őt vágyom látni,

s meg merem kívánni

Édes ölelését?

Hallom a lépését.

Már nyitja a kaput, felrúgom a tabut,

Ne tiltsanak Tőled!


 

( a Színésznő )

IX. A Színésznő szerelme

2017 május 11, csütörtök

A Színésznőnek eszébe sem jutott, mit hagyott hátra. Az első naptól kezdve az újra koncentrált, felszabadult és elkezdett élni végre úgy, ahogy Ő szeretett volna. A lakás az Övé volt, én ingáztam az elején, de egyre több ruhám, tárgyam ragadt ott, és pár hét elteltével már egyértelműen együtt laktunk. A költözés napjától kezdve nem akadt éj, amit külön töltöttünk volna, ez egy teljes egymásba feledkezéses, realitáson túli létállapot volt. Minden percet együtt töltöttünk, az életünket a színházhoz és az iskolámhoz igazítva kizárólag magunknak éltük, és mint kisgyerekek, minden egyes napban találtunk valami újat, valami csodát.


A Színésznő szerette bennem, hogy szerettem és tiszteltem a színházat. Gond nélkül fogadtam el, hogy a színház minden esetben fontosabb lesz nálam, és mindig is sokkal mélyebb érzéseket fog Őbelőle kiváltani, mint én valaha – ez Vele járt. A színházára nem lehettem féltékeny, sokkal inkább érdekelt és ösztönzött a rejtélyes „miért”, amit éveken át kutattam, hogy bizonyossággal állíthassak dolgokat, amik ebben az írásban megfogalmazódnak. A művész párkapcsolata ezen áll vagy bukik; a másik fél művészethez való hozzáállásán. Egy civil ember képtelen ezt a fontossági sorrendet tolerálni, képtelen a legnehezebb, legridegebb időkben is a kezét nyújtani, és sikerre vinni olyan helyzeteket, amikből profit számára nemhogy nincsen, de annyi sérülést szed össze a folyamat során, hogy önmagának is újra fel kell épülnie.


Ha premier előtti próbaidőszak volt ( átéltem jó néhányat ), akkor hónapokra elvesztettem a barátomat, a társamat, a páromat, és egy személyben fenntartottam két ember kapcsolatát, háztartását, érzelmi életét és körülményeit. Pokolian nehéz és fárasztó, olykor teljes feladásra késztető időszakok ezek, mert ha a tettek a helyükön is vannak, érzelmileg nehéz megemészteni, hogy mikor hazajön, nem átölel és megköszöni, hogy vacsorát főztél Neki, hanem elvonul szöveget tanulni, és éjszakákon át hallgatod a darab szövegét, hogy pár nap múlva már szövegkönyv nélkül, mosolyogva összemondhasd vele a részeket, amiket tudnia kell. A premier napján egész biztos, hogy én jobban tudtam a teljes szövegkönyvet, mint bárki a színpadon. Ha ilyenkor lázadsz, akkor „nem működik”, és mehetsz. Nem számítasz, nem létezel, csak Ő, a színház, és az előadás – annak minden apró részlete. A Színésznő, akit én szerettem, az átlagnál még lelkiismeretesebb volt, az a fajta, akinek napi 20 óra nem volt elég az előadásra való készülésre, és minden örömről lemondott az életének azon szakaszában, amikor feladata volt a színházban. A premier előtti napok csak évek múlva tudtak olyan nyugodtak és kiegyensúlyozottak lenni, amilyennek Ő elvárta volna – az elején nem értettem, hogy miért olyan nagy kérés egy simogatás vagy egy csók elalvás előtt, de idővel megszoktam, hogy láthatatlan maradok, míg Ő a fülében a fülhallgatóval, a szövegét hallgatva alszik el…


Premier után viszont jött a nagy üresség, a depressziós-korszak. Mind közül ezek voltak a legsötétebb, legproblémásabb időszakok, amiket érzelmileg kiüresedve, elfáradva valahogy a szakítás közelébe reptettünk minduntalan. Ő a bemutatója után feladat nélkül maradtnak érezte magát, így elszállt az ereje, a lelkesedése, az életkedve, én meg pont a szabadságot láttam a nagy teher letétele után, hogy nem kell mindent egyedül csinálnom, és visszakapom azt, akit szeretek; nem így volt. Sohasem. A színház ilyenkor rúgott még egyet belénk, Őt romlásba taszította, engem pedig kétségbeesésbe. Képes volt hetekig feküdni mozdulatlanul, tévét nézni, aludni, enni, az alkohol bódultságába fulladni. A lábát ki sem tette a lakásból, és borzasztóan szomorú, magányos és elhanyagolt lett napokon belül. Mint egy kisgyereknek, úgy kellett könyörögni, hogy fürödjön meg, vagy jöjjön el velem bárhova – komoly drámák zajlottak le egy-egy ilyen kérés közben, és tehetetlen voltam. Nem tudtam annyira fontos lenni, hogy tegyen értem egy lépést, hogy erőt vegyen magán, hogy megpróbáljon visszatérni hozzám a Nagy Szerelme, a színház után, és szeressen egy kicsikét engem is… A szélsőségek másik oldala ez a mély nyomor volt, ahonnan mindig úgy éreztem, többet nem áll fel. Aztán jött egy előadás, egy próba, egy fellépés, és a főnix pillanatok alatt újjászületett.


 

A Színésznő élete, mindennapjai függetlenek voltak a szerelem érzésétől. Természetesnek vette, hogy én szeretem Őt, hogy ott vagyok körülötte, hogy együtt él velem és vannak gyönyörű percek, de a kezdetektől úgy éreztem, hogy ez másodlagos. Az összeköltözésünk után kezdtek nagyító alá kerülni azok a problémák, amik előtte elnyomva léteztek, kihasználva az együtt töltött percek örömét.


Rafinéria és ravaszság ütötte fel a fejét, ami megbillentette naiv hitemet, hogy jó embert szeretek.


Egyre inkább kirajzolódott egy csalódott, szerepébe csúnyán belebukott anya képe, akinek árnyalakjával napi szinten küzdöttünk, eredménytelenül. Olykor erősebben, olykor gyengébben, de bele volt betegedve, hogy ez a szerep nem hoz tapsot, és a mindennapokban az ellene nevelt, Vele szinte semmilyen kapcsolatot fent nem tartó gyereke állandóan szembesítette azzal, milyen hibákat vétett, és mennyire képtelen ezeket helyrehozni. Szánalmas próbálkozásai és pótcselekvései egy idő után engem kezdtek frusztrálni, ráadásul a patkányként való távozása bosszúra késztette a férjét, ami a válóper Színésznő általi beadása után felmérhetetlen károkat okozott a Színésznő karrierjében és a mi szerelmünkben.

 

ViaszBaba - SzínészNŐt szerettem

2017 május 7, vasárnap

 

Krencsey Hella


ViaszBaba - SzínészNŐt szerettem


 

A Színésznő az ország egyik ismert, budapesti művésznője. A lány főiskolai hallgató, céltudatos, fiatal és gyönyörű. Kettejük sorsa a belvárosi színház falai között bontakozik ki; a kezdeti barátságból szerelem lesz, majd nyolc éven át tartó, szélsőséges és izgalmakkal teli kapcsolat, mely a színházi háttér es érdekkapcsolatok szövevényében, valamint a társadalom figyelő tekintete előtt zajlik, és igazi unikumnak számít a meghasonlott művészvilágban.


Létezhet ilyen mindent elsöprő szerelem, és ha igen, hogyan működik? Milyen ember valójában A Színésznő, és hogyan lehet a „színészi én”-t meghatározni? Milyen egy igazi, mai, pesti színház zárt, belső világa? Kik és hogyan mozgatják a szálakat, hogyan születnek a nagy döntések? Mi a kirakat és mi maga a produktum? Mi a szerepe a nézőnek ebben az egészben? Mi az, ami a függöny mögött zajlik? – és mindezt hogyan lehet a valósággal összeegyeztetni?


 

Nyolc évig voltam főszereplő ebben a történetben. Igaz történet - igazi dráma a színpadon és az életben egyaránt, katartikus fináléval.



krencseyhella@gmail.com

I. Nyitány - függöny fel! ( részletek )

2017 május 7, vasárnap

„Immár aligha változom meg:

minden vonásom végleges.

Mi eddig eszmém és mámorom lett,

eztán sorsom törvénye lesz.”

Garai Gábor

 

Színészeink a szerepük által életre keltett alakok, a helyszín díszlet, a történet szövegkönyv. A valóság random játék a szavak mögött, színpadkép csupán.

 

( NYITÁNY )

 

Kopott, poros, világot jelentő deszkákon állok; meghurcolt, fáradt árnyéklány vagyok a színpadon. Hosszú hajam mögé rejtve könnyes arcomat szeretnék elhúzódni a fényből; méltó volt a partner, de méltatlan az előadás.


 

A színház valami egészen megfoghatatlan része a földi valónak. Olyan, mint gyerekkorunkban a mesék; sejtjük, hogy fikció, mégis rettenetesen, minden bennünk rejlő igazsággal hinni akarunk benne, és ez a hit sok mindenen átsegít – vagy éppen olyan akadályokat gördít elénk, amiknek miértjét csak sokkal később értjük meg. Minden szakma zárt világ, de az igazi misztikum még mindig a függöny mögötti létezést lengi be; a felnőttek meséje ugyanis a függöny mögé szorul, és ha a színház pár órára vissza tudja adni nekünk naiv gyermekhitünket, bátran hagyjuk, és elvarázsolódunk. A színház nem veszít népszerűségéből, hiába hódít teret a film, ami olcsó és megközelíthető mese, mégsem tudja megfojtani a tisztaságot, az élet-szagot, az emberséget, ami a színpad-közeli létezés igézetében rejlik. Hinni szeretnénk a színház valóságában.


...



A Színésznő nem tudja, mit jelent szerepelni. Fogalma sincs, mert nem szerepel. Mondja, teszi, gondolja és megmutatja – nincs tudatában annak, hogy ezek a tulajdonságok nem az övéi. Mindegy, hogy Júlia, Iluska vagy akár maga a Vasorrú bába, tudatosság nélkül eggyé válik a Színésznővel a „szerep”, és elindul a folyamat. Nincs valódi személyiség a Színésznő mögött, azt játssza színpadon és az életben is egyaránt, ami éppen érdekét kívánja. Nincs átlagosság, nincs szerepből való kiesés – csupán áttérés -, és nincs ember sem. Zavar van, kétségbeesés és bizonytalanság. A Színésznő az életben szétesik, mert nem tudja, kicsoda valójában. A Művészbejáró ajtaján kilépve rázuhan a sötét, ijesztő, nem igazi világ, amiben nem hisz és nem is akar, és olyan dolgokat várnak el ott tőle, amiket képtelen teljesíteni, kudarcai elől pedig visszamenekül szerepének magjába, a szövegébe, a szemvakító fényekbe, és megnyugszik. Nem tud a színpadon kívül szeretni, dönteni, gondolkodni, társsá, anyává válni, nem tud még bevásárolni sem, mert szétesik. Az átlagember bemegy a színházba, hogy pár óra múlva zaklatottan, darabjaira hullva jöjjön ki – a Színésznő kijön a világba, hogy pár óra múlva zaklatottan, darabjaira hullva bemehessen a színházba.


Színésznőt szeretni és Színésznővel élni nem normális dolog. Átlagember számára nem feldolgozható és nem is elmondható, lelket pusztító önfeláldozás. Húszévesen beleszeretni a Színésznőbe, nyolc évig Vele élni, közben pedig végignézni saját haláltusámat, gyerekkori hitem és meséim porrá zúzását, valamint mellékágon látni mindazt, amiért ez a színházasdi oly’ erősen tartja misztériumát, miközben bármely szakmánál undorítóbb – ez az igazi valóság - a színész számára pedig csupán hamis képzelgés, amit át sem él. Játssza a szerepet, amit kap. Ugyanez vonatkozik a magánéletére; játssza a szerepet, amit megfelelőnek gondol a párkapcsolat őt illető részéről, ami számára nyugodt és kényelmes, aztán vagy jó, vagy ha nincs taps és probléma merül fel, azonnal mehet a mellette álló, szívét-lelkét-szerelmét kitáró civil, aki értetlenül áll minden szélsőséggel szemben, amivel találkozik a kapcsolat folyamán. Végletes szerelem a színészé, olyan, hogy vagy felperzsel és nem is érted, hogy lehetsz ilyen szerencsés, vagy a hetedik mennyországból hajít le, és nem nézi meg, veszel-e még levegőt, mutatsz-e még életjelet, sőt, ha odalent van dolga, még rúg beléd egyet, miközben elsétál melletted, mert fél, hogy talán a zuhanást túlélted – „Mint lámpa, ha lecsavarom, / Ne élj, mikor nem akarom.” ( Szabó Lőrinc : Semmiért egészen )


....

 

 

A helyszín nem egy átlagos ház átlagos lakása, hanem Budapest egyik legnagyobb színháza, ami a piszkos, megcsúfolt környezetéből Dívaként magasodik az ég felé, hogy valami különlegességre, valami csodára hívja fel a figyelmet.


Azon a februári napon első alkalommal mentem dolgozni. Mindig kettesével voltunk beosztva egy adott részén a színháznak, az én pár-kollégám pedig a legidősebb néni lett, aki – hogy könnyen megszabaduljon tőlem -, előadás kezdete után pár perccel már be is ültetett a lépcsőre, hogy nézzem inkább a darabot, semmint beszélgetnie kelljen velem. Hihetetlen lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy én dolgozom, miközben színházi előadást nézek ( ez koránt sincs így, nagy-nagy tévhit! ), de a második felvonás alatt elkéredzkedtem pár percre az öltözőbe, és rám nem jellemző módon eltévedtem. Nagyjából megvolt, hova megyek, de az öltözők több irányban, az épület több emeletén voltak, és minden ugyanolyannak tűnt, ráadásul senkit nem ismertem, bár ilyenkor nem is sokan mászkálnak a hátsó folyosókon. Zavaromban a színpad széléig jutottam, ahol éppen kipenderült a Színésznő, akinek jelenetszünete volt, hisz míg a színpadon szó szerint állt a bál, Ő az ügyelőpultból nézte, mikor léphet újra színpadra. Meghatározó pillanat volt ez az életemben, mert a Színésznő hatalmas álarcot viselt (lévén ez egy álarcosbál), monumentális, színes ruhában volt, és körbelengte valami különös illat, hangulat, feszültség, ami sokkos állapotba hozott, és nem mozdultam a lépcsőről - csak néztem. Tele volt energiával, szikrázott körülötte a levegő, mégis iszonyú egyedül és mozdulatlanul álldogált, de így is elérte, hogy nem bírtam megfordulni. Még lehetetlenebb helyzet volt, mikor észrevett és rám mosolygott, barna szeme megvillant az álarc alatt, de az arcát nem láttam, csak a kedvességét éreztem, és a saját különlegességemet, hogy velem, a halandó senkivel ez a nő szóba áll… Köszönt, és várt valami hasonlóra. Mondtam Neki mondatcafatokat az eltévedésről, meg magyaráztam, hogy kerültem ide, de nem emlékszem másra, csak a szemének gyönyörűségére, ami az álarc mögül azonnal elvarázsolt…


A Színésznő számára ez az este csak egy volt a sok közül. Ő mindenkivel ugyanúgy viselkedett, mindig kedves, udvarias, megdöbbentően közvetlen volt, és sosem látta meg az embert a „rajongó” mögött; mindenki rajongó volt, aki csak a közelébe ment – így kezelte az embereket. Hihetetlen képessége volt arra, hogy levegye a legfurább embereket is a lábukról, mindezt a felelősség legcsekélyebb súlya nélkül, mert nem érezte, ha megbántott valakit, se azt sem, ha túl közel engedte Magához. Minden mosoly, szemvillanás, hanghordozás a szerep hozadéka volt, azé a szerepé, amit akkor és ott játszott, és amiben a legjobb akart lenni. Számtalanszor a színpadi szövegeit mondta az élet legkülönfélébb helyzeteiben. Kiválónak érezte magát, ha dicséretet, elismerést, önbizalmat kapott, vagy egyszerűen csak érezte a hatalmát a szemben álló halandón. De sokszor érezte ezt! Az életünk során százakat láttam, akik a gyönyörtől, hogy Ő szóba áll velük, szinte a lábai elé omlottak – milyen hatalom a színpad, az ismertség, a különbözőség az átlagtól! Senki sem tudta, hogy a rajongott Istennő a sarki vegyesboltban hisztériás rohamot kap, mert fogalma sincs, miért is ment oda be, és egy doboz tej megvásárlása olykor a legkeményebb kihívásnál is több számára. Senki sem tudta, milyen aljas és gonosz, ha az Élettel kerül szembe, és mennyire nincs valóságos személyisége – szerepei nem teszik lehetővé, hogy legyen olyan, hogy „önmaga”. Nem is próbálta magát szembesíteni önnön valójával - túl nagy csalódás lett volna.


…. Tudattalan lelkemben mégis káprázatot hagyott a Színésznő. Volt valami megfoghatatlan a helyzetben és a körülményekben, ami kíváncsivá, esendővé tett, és ami sokszor életidegen pillanatokat hozott az addig kiszámítható, békés világomba. A napi rutinba félrecsúszott gondolatok költöztek, miközben minden normális volt; lelkesedtem a munkámért, beleszaladtam új emberekbe, más színházakba, hódolókkal vettem körbe magam, és közben fél évig egy távoli, köszönős kapcsolatban álltam Vele. Akkor változott minden, mikor a sokirányú munkám során éppen Őróla írtam cikket az egyik helyi lapba, majd mélyinterjút, amire ugyanazzal a mosollyal mondott igent, amilyennel az álarcos estén levett a lábamról.


Hogy mennyire jó színésznő, az az első beszélgetős esténken megmutatkozott. Előadás után felhívott az öltözőjébe, de az interjú néhány perc múlva személyes, lelkizős beszélgetésbe ment át, és szuperlatívuszokban mesélt az életéről, hogy mennyire szép körülötte minden. Csodálatos férje van tíz éve, csodálatos anyának érzi magát egy szem gyermekével szemben, és minden annyira rózsaszín és kerek körülötte, hogy nem győztem csodálkozni, hogy milyen szerencséje van. Hajnalig beszélgettünk - egy szál köntösben volt, ami nem egyszer lecsúszott a válláról -, és bár többször felhatalmaztam, nem akart hazamenni. Élvezte a csevejt, a hangulatot, nevettünk, felgöngyölítettük az életét, a szerepeit, a színházi embereket, mindent. Akkor volt az első igazi élményem a függöny mögötti igazsággal, hogy egy színházi öltöző tényleg burok a Színésznőnek. Ott minden és mindenki őt szolgálja, őt védi, őt szépíti és az ő csodálatára van, ráadásul ott bármit el lehet játszani, mert maga a miliő megbabonázza az átlagembert, és úgyis mindent elhisz, úgyis taps lesz a vége. Még inkább, mint a nézőtéren.


Megkérdeztem, hogy boldog-e. Nem válaszolt. Teljesen kizökkentette a szerepéből ez a kérdés, nem várta, hogy a nyilvánvalót megkérdőjelezem. Elkezdte tépkedni a körmét, az ajkába harapott, amit addig nem csinált, és bugyuta közhelyeket fogalmazott meg a boldogságról. Egyetlen pillanat volt az egész, hogy láthattam embert a Színésznő mögött, aki azonban gyorsan visszabújt a csigaházába, és széles mosollyal újra Színésznőbe burkolta magát.


3.


A cikk megjelenése után egyik késő este smst kaptam Tőle, hogy elolvasta az írást, remek lett. Annyira meglepett ez a kezdeményezés, hogy kiderítette a telefonszámomat, elolvasta a cikket, írt nekem, hogy alig tértem magamhoz… Még akkor is élt bennem a színésznőség adta misztikum, és hihetetlennek tűnt, hogy Ő tehet ilyen átlagos dolgokat. Megtisztelve éreztem magam, pedig emberi kivagyisága azonnal megmutatkozott; attól kezdve akár munka, akár személyes ügyben kerestem, soha nem válaszolt smsekre, nem hívott vissza, és legtöbbször fel se vette a telefont. Megközelíthetetlenségével félelmét palástolta, s ugyanolyan jelentéktelen senkinek tartott, mint bárki mást, csupán egy üzenet erejéig gyakorolt kegyet irányomba, amiért csodálatosnak mutattam be Őt a közönség előtt - ez volt a viszonzás, ezzel kellett beérnem. Minden így működött. Az utcán többnyire megismert, ha szembe jött velem, de fogalma sem volt igazából, hogy ki vagyok. Mosolygott, beszélt az időjárásról, a próbájáról, valami pletykáról, amit épp most hallott, még azt is elmesélte, milyen csúnyán bánt Vele reggel a férje, de többször volt olyan érzésem, hogy a nevemre sem emlékszik. A Színésznő ilyen. Mindent elhiszünk Neki, miközben az időjárás elemzése során kétségbeesetten próbálja felidézni, hogy kik is vagyunk, és honnan ismer minket… Ha a színházból, akkor talán rájön idővel, ha nem onnan, akkor soha nem fejti meg a talányt, ennek ellenére mi biztosak vagyunk benne, hogy mennyire örült nekünk. Csodálatos képesség; rengeteg mini előadást végignéztem, és kellemesen szórakoztam, mikor a fél órás csevegés utáni „ki volt ez?” kérdésemre „fogalmam sincs” volt a válasz.


A Színésznőnek nincsenek érzései a külvilágban. Semmilyenek. Nem tud boldog vagy szomorú lenni, nem is tud különbséget tenni. Nincs határ jó és rossz között, se fekete és fehér között, egyáltalán, határok sincsenek, létezés sincs. Nem tudja, mi a szerelem, a hiány, a fájdalom, az öröm. Nem érti, nem tudja meghatározni Magát ezek között, így inkább egy létközi állapotban lebeg, és a színpadon tér csak magához. Minden homályos, elmosódott és pillanatnyi. A Színésznő úgy szerelmes a színpadon, hogy a valóságban nem tudja, milyen a szerelem. Mindent mondanak neki, és Ő úgy érez, ahogy kérik. Nem mer olyan mélyre ásni Önmagában, hogy a valóság felhozzon esetleg ismeretlen élményeket, amikkel meg kell birkózni. Neki ez sok, zavaros, és kényelmetlen, és retteg, hogy a színpadi énjét esetleg rossz irányba befolyásolná. A Színésznőnek feladatai vannak, amiknek ha megfelel, akkor nyugodt periódusban él, ha viszont nem felel meg, akkor eljön a világvége, bezárkózik és sajnálja Magát. Egyetlen feloldó eszköz a színpad. Minden örömöt és fájdalmat feledtet, igény szerint. A Színésznő életében van a depressziós ( önsajnálós ) - időszak és van a színpad, a mindennapok érzéketlen hibernáltságban telnek.


….Fél év suhant tova, s mi már egy belvárosi teázóban ültünk, karácsony előtt pár nappal. Jó hangulatban voltunk, s úgy tűnt ott, a szűk, kandalló melletti kis asztalkánál, a zúzmarás ablaknak fényesebb oldalán eldőlt a Sorsunk. Az írók szeretik átugrani a lényegi részt, a „hogyan?”-t, de én ezt nem szeretném, mert éppen az ilyen apróságokban vannak annak az életérzésnek a finomságai, amiért elmesélem ezt a történetet. A hogyan? az én alázatos hozzáállásom és kíváncsiságom eredménye volt. Alig találkoztunk, mert én nappal tanultam, este dolgoztam, Ő pedig teljesen más ritmusban élt, mert akkoriban idegileg annyira ki volt borulva a férje miatt, hogy egy évig kényszerpihenőre szorult, elment a hangja, kevesebb szerepet játszott, így alig járt be a színházba. Szerencsés esetben az utcán, vagy a művészbüfében összefutottunk, de nem mindig beszéltünk, telefonon meg esélytelen volt Vele kommunikálni. Az interjú után érdekessé vált a lénye az életemben, szerettem volna segíteni rajta, de se mód, se irány nem volt erre. A reménytelenség nyugalmával kísértem a sorsát messziről, és magam is elcsodálkoztam, miért ébresztett bennem ilyen aggódást a személye - pláne mikor belegondoltam, az abszurditása elborzasztott. Ugyanakkor édes mámorban voltam, ha találkoztam Vele; mikor egy-egy színházi eseményen egyszer csak megjelent. Mindig gyönyörű volt és más, különleges, titokzatos, zárt, de egyre inkább feltűntek a kimondatlan fájdalmak a mosolya mögött, és mindez annyira vonzott, hogy nem hagyhattam, hogy rejtély maradjon. Tragédiák sejlettek fel a szépen maszkolt külső alatt, én pedig ki akartam deríteni, hogyan is van az Ő élete, és mi van a csillogás hátterében. Kerestem az igazságot, mert volt valami alig észrevehető hiteltelenség Benne. Hónapok elteltével, és néhány perces beszélgetésekkel később elhívott Magával vásárolni. Ez már nagy kegy volt, decemberben, a karácsonyi rohamban, amit ki nem állhattam, elmentem Vele ruhákat nézni, csavarogni, barátnősködni, és olyan jól sikerült a délutánunk, hogy késő este, a teázóban vettük csak észre, hogy elszaladt a nap.


Ilyenkor minden jön magától, ezt akkor tapasztaltam meg először. Mindennek örül az ember, minden szép és jó, és rohan az idő, pedig megállítanád, örülnél a csodának, ami veled történik. Ez a szerelem legfantasztikusabb szakasza és szerencsés, aki ezt abban a pillanatban fel is ismeri és át is tudja élni.

 

A Színésznő észre sem vette, mibe zuhantunk. Elkezdett tobzódni az érzésben, hogy valaki figyel Rá, hogy valaki viszonzások elvárása nélkül szolgálja Őt. A közönség hálátlan elem, a nagy produktum után tapsban véleményt nyilvánít, de eme pár perces megbecsülés után eltűnik, és másnap a darab a nulláról kezdődik elölről – újabb harc indul az elismerésért. Minden színész belehal az aznap esti előadásába, és nincs az a hódolat, ami ilyenkor elég lenne a színész megnyugtatására, hogy igen, ő jó volt és a halála árán is megérte. A művészek ahhoz vannak szokva, hogy mindent kiadnak, lelkük utolsó leheletéig küzdenek, és utána egy hatalmas, kiüresedett érzésből kell újra felépíteni mindazt, amit előző este már elvettek belőlük. Kegyetlen sok munka és kegyetlen küzdés van emögött. A Színésznő mellettem elkényelmesedett, mert nem kellett semmit adnia, sem tennie azért, hogy figyeljek Rá, kényeztessem, biztonságban legyen és fontosnak érezhesse Magát abban a galád világban is, ami a színházon kívül van. Egyre jobban kapaszkodott belém, és nyílt lapokkal kezdett játszani. Játék volt - minden szó, mozdulat a helyére került, összeállt a története.


Kaptam egy nőt, akit megerőszakoltak, a színházi karrierjével zsaroltak, hozzá kényszerítettek nyolc hónapos terhesen a homoszexuális férjéhez, de jött még a beteg családi háttér, terrorizáló anyuka, elvárások és elnyomások, megszült – de nem kívánt – gyerek, anyasági kudarc, félelmek és kirakatbábuság, fájdalom, magány, betegség, nőiesség totális bukása és öngyilkos hajlamok. Hoppá.


A belvárosi kis teázó átment pszichiátriai rendelőintézetbe, én pedig magam sem hittem, hogy bár sejteni lehetett, hogy baj van, de ekkora… Kétségbeestem a tehetetlenségtől, az Ő helyzetétől, a gondolattól, hogy ennyire boldogtalanul kell élnie egy ilyen csodálatos nőnek, és a félelemtől, hogy ezt a megelőlegezett bizalmat el ne veszítsem. Parádés előadás volt, a néző mély, katartikus állapotba került. Játszotta, ami szerepe volt, ami haloványan keveredett a valósággal, de dramatikusabb volt áldozatként feltüntetni Magát, semmint felvállalni, hogy hibázott. Idegen néző voltam, aki bármit elhitt Neki. A miértek csak úgy repkedtek; miért nem lép tovább, miért nem változtat, miért nem tette eddig, de egyetlen válasz sem érkezett. Mindenki hibás volt, csak Ő nem. Egy életen át kísért a leghiteltelenebb mondat, amit valaha hallottam, és amit akkor mondott először azonnal hazug szerepébe helyezve Önmagát; „Én csak jó akartam lenni.”


....


Folyt. köv.